8. Dave és a női holmik

Chest to chest.
Nose to nose.
Palm to palm.
We were always just that close.
Wrist to wrist.
Toe to toe.
Lips that felt just like the inside of a rose.
So how come when I reach out my finger.
It feels like more than distance between us…

Rihanna: California King Bed


Dave és Lyn az első bútorokat áruló boltba léptek be, amit megpillantottak bejövet. Dave, amint bementek már húzta volna is ki Lynt, de ő kitért a toló karok elől, és furcsán méregette a férfit. Összeráncolta a homlokát és Dave homlokára tette a kezét, aztán még furcsábban nézte őt.

- Mi a baj? Lázad az nincs, de furcsán viselkedsz. De tudod mit, nem érdekel, csak menjünk be végre. – Megfogta a másik kezét és behúzta az érdekesnek tűnő hatalmas helyiségbe.

Fa, fém, kerámia, szivacs, csipke és bőr. Konyhabútorok és ülőgarnitúrák széles tárháza, ágyak sokasága és szekrények tömkelege. Amikor beléptek több előadó is feléjük fordult köztük egy, akinek mihelyst megpillantotta őket kitágult a pupillája. Lyn már egy másik eladóhoz sietett, hogy kikérje a véleményét és átadja a méreteket, amiket előző nap Dave volt olyan szíves lemérni, míg kísérője és a kitágult szemű egyed ijedten pillantott egymásra. Dave ránézett Lynre, aki éppen kritikus szemmel mért végig egy ébenfából készült éjjeliszekrényt, majd odalépett a rég nem látott férfihez.

- Eliah, te meg mi a faszt keresel itt? Itt van az egész Freedom is?
- Dave, én is kérdezhetném ugyanezt. Kérdésedre válaszolva, igen, itt vannak ők is. Hellával az élen.
- Hella? Tényleg? Hol van, most azonnal látni akarom!
- Itt van valahol, tudod, nem nagyon tud egyedül hagyni.
- És pontosan hol? – Dave egy erős szorítást érzett a vállán, a fájdalomtól a lábai megremegtek és könnyezni kezdett a szeme. Már az összecsuklás szélén állt, amikor a kéz elengedte és még egyszer egy jó erőset rávágott az előbb megszorongatott vállra.
- Szia öcskös, de rég nem láttalak!
- Jah, csak azelőtt, hogy azt hittem, annyira elégtetek, hogy nyomotok sem maradt, Lyn egy hónapig kórházban került és amnéziás lett, majd elkezdődtek életem legnehezebb évei.
- Ne vedd zokon, Davie baba! – csapott még egy nagyot öccse vállára.

Dave elkezdett magában szitkozódni és randa pillantásokat lövellt nővére felé, aki csak hasát fogva nevetett ezen.

- Csak nem elpuhultál, Öcsi?
- Ah-ha, per-sze – nyögte ki és közben próbált ironikusnak hangzani.


-- >*.*< -- Két évvel ezelőtt, Mexikóváros egy magánkórháza. Az ájulás után.


Arra keltem, hogy valaki rázogat, nem volt valami kellemes, azt meg kell hagyni.

- Gyerünk, Lyn! Kelj fel, Édesem! – Egy mézes-mázas, női hang szólt hozzám, ami ismerős és irritáló is volt egyben. Nem tudtam nevet, vagy arcot kapcsolni hozzá, pedig emlékeztem magára a frekvenciára, amin beszélt, bár ezen nem kel csodálkozni, hiszen egy ilyen hangot nem felejt el könnyen az ember. A nő elkezdett rázogatni és csipkedte az arcomat, felettébb zavaró volt. Elfordultam tőle, de nem hagyott, lehúzta rólam a takarót, és már éppen kezdett volna a lábamnál fogva kihúzni az ágyból, amikor belépett egy orvos. Azt az elképedést, amivel ránézett a nőre, le kellett volna fotózni, és eltenni az utókor számára.

- No de kérem! Hogy képzeli, hogy így bánik a beteggel? Azonnal távozzon a szobából!
- Jaj, ne legyen már ennyire szigorú, doki! Csak felébresztettem, hogy szóljak, ma már hazajöhet velünk, ugye, Kincsem?
- És az hol van?
- Hát a birtokon, Gwendolyn, hol máshol?
- És az hol van?
- Te kis mókamester, szeretsz viccelődni! Mindig is ilyen voltál. Na de most szólok Juliának, hogy szóljon a többieknek, ma végre hazajössz hozzánk. Végre újra egy család leszünk, mint a baleset előtt, amiben tragikusan – ezt a szót gúnyosan mondta – életüket vesztették a szüleid és a barátaik, na meg persze a bátyád és a kis barátnője, mi is volt a neve? Ja igen, Hella! Ördögfióka volt, annyira nem kár érte – hadarta el, de én így is értettem.
- Várjon! – A nő visszafordult, és egy nagy sóhaj kíséretében a fintort egy átlátszó mosollyá varázsolta az arcán. – Hol van az a fiú, Don vagy Diego…
- Áhá, Dave, igaz?

Egy bólintással válaszoltam, és kérdőn tekintettem bele a gonoszan vigyorgó nőnek a szemébe.

- Most éppen a házban takarít.
- De… de ha ő a barátom…
- Még csak ki se ejts a szádon ilyen borzalmat, még hogy egy Perla egy közönséges kis alkalmazottal járjon!
- De ő nem is… vagy igen?
- Hát persze, Kedvesem, amikor itt volt bent, akkor is csak a munkája miatt aggódott, bármit is mond, ne hidd el neki!
- Jó… - feleltem elhúzva ezt az egyszerű, két betűből álló szót.

Nemsokára visszatért, és arcán még mindig látni lehetett azt a gonoszkás mosolyt, amit eddig csupán egyszer láttam, de nem emlékszem, hogy mikor. Rubinvörös ajkait szólásra nyitotta, és idegesítő hangon közölte velem a következőket:

- Nagyon remek híreim vannak a számodra, Kedvesem! Most beszéltem az orvosokkal és…

De ekkor megszólalt a telefonja, elővett a farzsebéből egy olyan ronda telefon”csodát”, amit szerintem még életemben nem láttam, bár erre nem emlékszem.


-- >*.*< -- Dave-et még jó ideig nem mentette meg senki a rég nem látott testvére karmaiból. Hella kíméletlenül bepótolta az elvesztegetett két évet, amit egymástól távol töltöttek. Lyn pedig eközben békésen nézegette a konyhabútorokat, ágyakat és egyéb szekrényeket, amik közül eddig csupán nagyon kevés felelt meg az elvárásainak. Az ágyakat vizsgálgatta éppen, amikor megérezte, hogy bámulják. Egy fiú volt az, akinek hosszabb, vállig érő, sötétbarna haja, barna szeme és nyúlánk testalkata volt. Lyn megnyalta a szája szélét, miközben mélyen belenézett a huszonéves fiatal szemébe, hogy aztán nevetését visszatartva rebegtesse meg neki a szempilláját, miközben a szemlélt ádámcsutkáját agyonmozgatva fel és le, nagyokat nyelve pirult el. Lyn odahajolt az egyik alkalmazotthoz, és a fülébe súgva megkérdezte a fiú nevét, amit az egy kis mustrálás után készségesen megmondott, bár hozzátette, hogy ha lehetséges, akkor Lyn ne okozzon neki lelki terrort, mert szükség van a munkájára. - Szóval Ben… - sétált oda hozzá csípőmozgással. – Szeretsz játszani? A kérdezett nem tudott a kérdésre figyelni, mivel Lyn mélyen dekoltált felsője jobban lekötötte, mint a csábos hang. Szerencsétlen mit sem tudott tenni, mint az ismétlésre nagy fejbólogatással felelni. - És szereted a piszkosabbakat is? – búgta a manikűrözött körmét a fiú mellkasán végighúzva. - Lyn, hányszor megmondtam, hogy ők is érző lények! – Dave úgy tűnt megszabadult vad nővére izmos karjai közül, és végre ténylegesen is a házfelújításra tudta fordítani a figyelmét. Na meg Lynre. A lány bosszús szikrázó szemeit ráemelte a védőjére, majd felhúzva orrát mutatta meg tiszta orrjáratait, ezzel is kifejezve sértődöttségét. Dave csak felemelte egyik szemöldökét, majd inkább vállat vonva megfogta védence kezét, hogy végre áttérjenek a berendezések megrendeléséhez. - Akkor lesz az a négy ágy, a négy éjjeliszekrénnyel, a hét tükör, azok a polcok és a konyhabútor, ami a kirakatban látható. És ha lehet, szállítsák ki holnapra, mert nem akarok többet rezsón főtt ételt enni. Amíg Lyn kifizette előre a számlát, ami nem kicsit volt magas, Dave sanda pillantást vetett Ben és a nővére távolabbi alakjára. Már jó régen nem látta Hellát, hiszen amikor a baleset történt, ő azonnal lelépett Eliah-val. Még magának sem akarta bevallani, de jól esett neki a másik közvetlensége felé. Lyn parfümjének fullasztó illatcsíkja miatt köhögő görcsöt kapott a nosztalgiázás közben, ám szerencsére a tüdeje már ki volt képezve az ilyesfajta támadások ellen. Pár másodperc alatt helyreállt a légzésének üteme, és követte a kíváncsian felé tekintő Lynt. - Jössz már? A dupláját fogom elkölteni itt, mint amennyit eddig költöttem. - Biztos, hogy nem akarsz inkább hazameni? Biztos nagyon fáradt vagy ennyi agyat megerőltető munka után… - Nagyon vicces vagy, de ne is reménykedj! Utoljára Mexikóban vásároltam és kezdek egyre divattalanabb lenni. De annyira nem kell aggódnod, csak ha nincsenek mozgólépcsők… Ha Lyn vigyorog, az már alapból egy rossz ómen. Nem is csalódott, a végére a boltok kivétel nélkül ki voltak fosztva, és ahogy oda-vissza járkált a kocsihoz óránként, mivel nem bírta volna a tömeget, azon gondolkodott, vajon mi a fenével érdemelte ki, hogy papucsférjeket megszégyenítően engedelmeskedjen egy amnéziáz, libaként viselkedő lány szeszélyeinek. Nem talált rá választ, de a lába legalább még inkább izmosabb lesz. - Komolyan, egy kondizó ember nem mozog annyit egy egész hét alatt, mint amennyit én egyetlen napon! – dühöngött magában. Lyn pedig észre sem vette, éppen egy elektronikai boltból jött ki elégedette, és kihúzott jó pár tételt egy olyan listáról, amit Dave még életében nem látott. - Jó hírem van! Megtaláltam az összes kütyüt, ami kellhet, szóval már csak egy kozmetikai bolt van hátra. Ezeket vedd meg, minden le van írva, én pedig hozok addig egy kis kaját, meg hörpölnivalót. Dave-nek sem lehetősége, se ideje ne volt tiltakozni, amikor újabb köhögőgörcs tört rá Lyn parfümje miatt. Így vesztesként kullogva sétált be egy Rossmann-ba, majd elkezdte vizsgálni a listára írt első tételt.

Egy csomag normál méretű Jessa

- Normálisan nem tudott volna fogalmazni? Talán a második értelmesebb…

Egy a legújabb Vénuszból, de rózsaszínt, ne kéket. Zöld még esetleg

Dave úgy érezte, menten sírva fakad, mert Lyn már megint férfi szemnek nem illő dolgokat vetet vele, amikor nagyon jól tudja, hogy ezzel mennyire fel tudja őt húzni. De a kis dög még élvezi is, hogy az egyetlen dologgal kínozhatja, amihez nem ért!

Egy doboz OB mini*
Egy csomag zöld Veet gyanta



Egy korosodó asszony Dave válla fölött olvasta el az apró, mindössze öt tételt tartalmazó, de annál kínosabb listát. Elnéző mosollyal az arcán kocogtatta meg a kétségbeesett fiú vállát.

- Fiatalember, ha jól sejtem, akkor segítségre lenne szükséged.

Dave felkapta, vagyis inkább lekapta a fejét az apró nénire, és kiskutya tekintettel nézett annak különösen élénken csillogó, tengerkék szemeibe.

- Jómagam már több tíz unoka és négy gyerek után tapasztaltnak vagyok mondható.
- Segítene? Tényleg?
- Csak igyekezz, nehogy meggondolja magam.

Viszonylag gyorsan megtalálták az első négy dolgot, amit a kisdiktátor felírt, de az ötödike olvasva Dave enyhén zavarba jött, ugyanis a néni odahúzta őt egy polchoz, ami tele volt óvszerekkel.

- Na fiam - veregette meg a vállát -, remélem, innen már menni fog. És legközelebb ne vállalj olyat, amit nem tudsz teljesíteni. Remélem, még találkozunk – kacsintott.
- Visz… - kezdte el az orra alatt mormolni. De mire felnézett, a nini már továbbállt.

Ám ő még mindig a polc előtt tűnődött azon, vajon melyik is felelne meg, és minek is ilyen Lyn számára. Töprengéséből egy gúnyos és ismerős hang szakította ki.

- Nem tudsz választani, Eunuch?

Dave a gúnyosan vigyorgó Emily felé nézett, majd egy hatalmasat sóhajtott az égbe.

- Mi a fenéért kell mindenkinek ezen a hülye helyen dolgoznia, aki le megalázóan viselkedik velem?
- Ugyan, ne morgolódj már, hiszen nincs rá semmi okod.
- Mondja ezt az, aki pár perccel ez előtt még Eunuch néven szólított.
- Ezt sem te, se én nem mosom le magamról, elismerem, de ezen kívül van okod panaszra?
- Mondjuk az, hogy egy öreg néni is jobban ért ezekhez a vackokhoz – bökött a kosara tartalmára –, mint én.
- Ez egyáltalán nem meglepő, mivel eddig mindig másra testálódott át ez a feladat.
- És most miért kell nekem ezt megoldanom?
- Mert most Te vagy az, aki gondoskodik róla. Egyedül te vagy mellette.
- De Nik is ott van a szomszédban…
- Niknek más feladata van, ezt te is tudod. Szerencséjére Glor még csak hét éves.
- Annyira megnyugtató vagy, tényleg. – fintorgott Dave gunyoros hangon.
- Én nem foglak pátyolgatni, azt felejtsd el. Inkább Hill az érzelgős, nem én.

Dave ekkor unta meg, hogy a véleményével és a lelki világával mit sem törődnek, szóval inkább lekapott pár kotonos-dobozt, majd elindult a pénztár irányába.
Oda sem figyelt, miközben kipakolta az összes borzadályt, amíg az eladó mosolygós szemével nem találkozott.

- Rain…
- Én Rhone vagyok.
- Akkor Rhone.
- Vagy mégis inkább Rain?
- Szórakozz azzal, akivel tudsz!
- Azt teszem – vigyorgott elégedetten.

Dave a kezébe nyomta a pénzt, majd elindult, hogy megkeresse Lynt, a két lány pedig Rhone-nal kiegészülve, nevetve integetett neki búcsút. Dave a szatyron töltötte ki minden mérgét, lóbálta és apró lyukakat lyukasztott rajta a nejlonba nyomva ujjait, de elszakítania nem sikerült. Bosszús tekintettel nézett körbe, mígnem egy az étkező büfék által közbezárt ebédlő egyik asztalánál egy salátát majszoló Lynen akadt meg a szeme. Odasietett, majd levágta az asztalra a szatyrot. Lyn értetlen és ártatlan tekintete csak még jobban felszította a tüzet a lelkében, és végül kiborult:

- Hogy a fenébe vetethettél velem ilyen dolgokat, az üzletben azt hitték, transzvesztita vagyok! És…
- Nyugodj le, add ki magadból, nincsen semmi baj!
- Már hogy a fenébe ne lenne baj, ha egyszerűen…
- Dave, mi a bajod, megijedek tőled?!
- …folyton megalázol?

Megjegyzéz: *Asztráliában nem kapni OB-t, sem semmi ilyet, szóval ha valaki kimegy, akkor vigyen magával. Viszont ahhoz, hogy Dave idegei eljussanak a végső kiborulás szintjére ilyet is vetetni kellett vele :P

7. Világos

Leszel még velem,
Ezzel nyugtatom az úton
Megfáradt szívem.

/Nevelőapám, Nagy Nándor/


- Ne ijessz rám még egyszer, ha megkérhetlek, mert ki fog hullani az egész hajam, ha így folytatod!
- Nem tehetek róla, túl csábító… – mondta Lyn nagyon halkan, majd ránézett Nikre. – Én ismerlek téged.

Nik elsápadt, nem tudta, hogy mitévő legyen, hiszen hazudni nem hazudhatott, azt világ életében kerülte, mindig nyíltan a szemébe mondta mindenkinek a véleményét, ám az igazságot sem mondhatta, mert akkor bajba kerülhetett volna. Nem hagyhatta, hogy miatta egy több éves munka menjen kárba, mert akkor valószínűleg az összes Legfőbbek taggal összetűzésbe keveredett volna, ami egyetlen egy ember számára sem lett volna kívánatos helyzet, csak ha az, aki ezt teszi, nem akar öngyilkos lenni. Normális helyzetben mindegyikük, kivéve talán Emily-t, nagyon kedves és humoros személyiség, de nem szabad őket felhergelni. Egyedül az a nő teheti meg ezt, aki éppen ott fekszik a padló előtte, és kérdő szemekkel bámul fel rá.

- Ugyan, Lyn, már honnan ismernéd, mikor csak most költöztek ide a lányával? – törte meg a csendet Dave.
- Igen, nem hiszem, hogy találkoztunk volna már. Amúgy a nevem Nikola Monroe, ő pedig Glor… Monroe – mondta Nik még mindig kissé zavarodottan.

Lyn végre erőt gyűjtött ahhoz, hogy fel tudjon ülni, és mélyen belenézett az olajzöld szemekbe. Tetszett neki, amit látott, a kissé nyegle, magas férfi szemeiben zavarodottság, kíváncsiság és áhítat volt. A harmadikat már megszokta, és az első sem volt idegen számára, ám eddig még soha nem látott, vagy nem emlékezett, hogy látott volna ilyen őszinte szempárt.

Az eddigiek, kivéve persze Dave-ét, mindig csak a vágyakozó és a tipikus úgy-elvinnélek-egy-körre pillantások voltak, de még soha senki sem akarta megismerni az igazi valóját. Amit belül érzett igazából. Félt ettől az őszinteségtől, mert eddigi arca, ami mindenkinek jutott belőle az utóbbi két évben, tökéletesen megfelelt. Egyedül Dave volt az, akinek néhanapján megnyílt a szíve, és ez mostanában, amióta ideköltöztek, egyre gyakrabban esett meg, szinte minden második órában kedves volt vele! Bár ez egy kicsit túlzás, hiszen még csak négy-öt napja vannak itt. De ha egyszer nem tudok már olyan kegyetlen lenni! Összeráncolta a homlokát, és fintorogni kezdett, akár csak egy macska, aki az úri léthez szokott, de most ki kéne mennie egerészni a pajtába.

- Baj van, Lyn, olyan furcsa fejet vágsz?
- Semmi, semmi, csak…
- Csak?
- Csak, semmi közöd hozzá!
- Jól van, ha nem akarod elmondani, hát ne mondd el, de akkor ne is várj segítséget tőlem.
- Nem is kell a segítséged, inkább hoznál egy kis pohár vizet, ahelyett, hogy itt sápítozol!

Dave sértetten vonult be a fürdőbe, mivel csak ott volt csap, hogy hozzon egy kis vizet a „kisasszony” számára. Pedig már olyan jól elvoltunk! Mit láthatott, amíg eszméletlen volt, hogy ennyire kiakadt tőle? Nem lesz ez így jó, mi van, ha csak a rosszra fog emlékezni? Elmélkedéséből Lyn már zavaróan nyávogó hangja térítette vissza.

- Dave, hozod már azt a vizet?! Szomjan fogok halni!
- Megyek már, megyek!

Mikor már azt hitte, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor megpillantotta Nikolát, akinek az arcán akár tükörtojást is lehetett volna sütni, amilyen piros volt. Lyn pedig éppen a fülébe súgott valamit, ami miatt ez történt vele, de Dave nem tudta pontosan kivenni a szavakat, a hangfoszlányok pedig érthetetlenek voltak a számára. Megfeszült izomzattal várta, hogy Lyn méltóztasson ránézni, és hagyja ott szerencsétlen Nikola fülét, amikor ez öt perc múltán sem történt meg, elkezdett köhécselni. Először csupán apró köhintéseket tett, de ez nem használt, akkor aztán hangosabban kezdett el köhögni, míg a végén már szinte krahácsolt. Lyn megszánta és végre ránézett.

- Miért nem iszol egy kis vizet, Drága, hiszen maj’ megfulladsz. Ott van a kezedben, megengedem, hogy leidd a felét, de aztán kérem, mert túl szárazak az ajkaim.
- Milyen kedves… - morogta Dave. – Belehalnál, ha egy kicsit rendesebb lennél, hiszen eddig is kibírtad!
- Igen, de rájöttem, hogy hiba volt – hazudta, mivel még mindig nem érezte helyesnek ezt a viselkedést. A nevelőapja mindig azt mondta neki, hogy még a legjobb barátja is, akit évek óta ismer, elárulhatja. De túl bizonytalan volt, és ez a maszk most kapóra jött, hogy ne tudja meg senki, mi is játszódik le benne.
- Ma még elvégzem az apróbb simításokat a falon, utána pedig elmegyek a bútorboltba, hogy berendezést vegyek a szobákba, ha minden jó megy, akkor nemsokára készen leszünk. Szeretnél velem jönni? – Dave ügyet sem vetve az előbbi megjegyzésre mondta ki a szavakat, legalábbis látszólag olyan volt, mint aki nem hallotta meg a szavakat. Belül égette a kétségbeesés: Hiszen eddig minden olyan jól alakult, miért pont most kellett visszazárkóznia?
- Természetesen vele akarok menni, nem bízom az ízlésedre a házam berendezését, hogy képzeled!? – Lyn nem amiatt lett dühös, hogy Dave ügyet sem vetett – látszólag – a direkt idegesítő megjegyzésére, hanem mert belül úgy érezte, mintha az egyik fele meg akarná ölni a másikat, ami ijesztő volt, hiszen nem akart még egy skizofréniát is az amnéziája mellé – amiből lassan, de biztosan kezdett kilábalni – mert akkor már végképp mehetne egy dilidokihoz. Az utolsó és egyben első látogatása nem volt valami fényesnek mondható, már a gondolattól is irtózott, hogy bárki is belelásson a fejébe, még ha ehhez a koponyája a helyén is maradhatna. Még nem érezte készen magát arra, hogy beszéljen valakivel, akkoriban még túl friss volt a baleset és rémülten jött rá, hogy nem emlékszik semmire. Szörnyű idők voltak azok.


-- >*.*< -- Két évvel korábban, Mexikóváros, egy magánkórház, Lyn szemszögéből


Kinyitottam a szememet, de szinte azonnal visszazártam, amikor a még homályos látásom ellenére is érzékeltem, hogy túl nagy fehérség vesz körül. Minden tagom sajgott a fájdalomtól és furcsán kábának éreztem magam, utoljára akkor voltam ilyen kába, amikor… Akárhogy gondolkoztam, nem emlékeztem rá, hogy mégis mikor voltam utoljára ilyen állapotban. Ez felettébb zavart és kezdtem kétségbeesni, mivel nem értettem, hogy mi folyik itt. Fájt mindenem, nem emlékeztem semmire, és még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Megpróbálkoztam azzal, hogy megint kinyissam a szememet, se megint csak azt a zavaró világosságot láttam. Aztán meghallottam a kinti zajokat. Nem messze tőlem valami idegesítően pittyegett, és mintha a közelből anyag suhogását hallottam volna. Beszélgetés foszlányai szűrődtek be a függöny mögül, én pedig nem ismertem fel egyetlen egy hangot sem. Megint ki akartam nyitni a szemem, és bár olyan érzésem volt, mintha a kiégett volna, kényszeríttettem magam arra, hogy ne csukjam le a szemhéjamat rögtön. A foltok elkezdtek körvonalazódni, és még mindig homályos látásommal is be tudtam azonosítani, hogy egy kórházi szobában fekszem. A pittyegés egyre sűrűbben érkezett a fülemhez és vele párhuzamban a szívem is dörömbölni kezdett a mellkasomban. Hol a fenében vagyok, és mi történt velem?! A kérdések csak úgy cikáztak a fejemben, de egyre sem volt válasz. Egyedül a nevem villogott a szemem előtt Gwendolyn Perla.

- Lyn, hát felébredtél? Álmodom, vagy tényleg ébren vagy? – Egy kissé álmos, kellemes férfi – vagy inkább fiú – hangját hallottam meg a mellettem lévő fotelből, legalábbis nagyságát tekintve annak illett csak be. – Lyn, nézz rám!

Odakaptam a tekintetem és megpróbáltam fókuszálni, de bár már jobban láttam, mint két perccel ezelőtt, még mindig nem tudtam megállapítani, hogy hogyan is néz ki a fiú, aki felemelkedett ültéből és odahajolt egészen közel az arcomhoz.

- Mi baj van Lyn? Hívjam az orvost? Rosszul vagy, szóljak Bennek, hogy felébredtél? Itt van az egész banda, Lyn. – Nem értettem, hogy miért ilyen kétségbeesett a hangja, amikor nem ő nem emlékszik semmire, hanem én. Ráadásul szapora lélegzete csiklandozta az arcomat és biztos voltam benne, hogy több napja nem mosakodott, legfeljebb arcot mosott. A látásom már majdnem egészében kitisztult, amikor egy újabb személy lépett be a tágas helyiségbe.
- Már fel is ébredt, kisasszony? Dave, miért nem szóltál róla, hogy Gwendolyn kisasszony már magához tért?
- Azért Julia, mert még csak most történt meg, és nem engedtem, hogy tegezz, kis alkalmazott! – Dave az összes felgyülemlett feszültséget a lányon vezette be, és bár nagyon mélyen bánta, nem hagyta, hogy elhatalmasodjon ez az érzés felette.
- Azért nem kell leharapni a fejem, én csak…
- Menj már innen, te okoskodó cafka! Zavarod a levegőt a hidrogénszagoddal!

Julia morogva trappolt ki a szobából, és mire az ajtó bezárult, már egészen jól láttam. A fejem még hasogatott, de legalább a szememnek nem volt semmi baja. Meg akartam szólalni, hogy megkérdezzem, mégis ki ő, de csak nyöszörgésre futotta, a szám túlságosan is ki volt száradva.

- Mi az Lyn, mit szeretnél? – a fiú hangja gyengéddé változott, nyoma sem volt benne az előbbi idegességnek. Ezt kicsit furcsának tartottam, de nem igazán törődtem vele, inkább megpróbáltam keresni egy kis vizet, mivel valahol csak kell lennie.
- Mit szeretnél, Főnök? – Furcsán nézhettem rá, mert elnevette magát és elpirult. – Sajnálom, még nem tudsz beszélni, ami nem is csoda, hiszen több mint egy hónapig kómában feküdtél. EGY HÓNAPIG!? Mi a fenéért kerültem én egy hónapig a kórházba? Ahogy ezt magamban sikítottam – bár legszívesebben hangosan tettem volna – nagyon megfájdult a fejem, és a pittyegés, ami már kezdett csillapodni, újra egyre gyakrabban ismétlődött. Továbbá még mindig nem értettem, hogy ez a fiú mit akar tőlem, hiszen nem is ismerem. Egyáltalán mit akar az jelenteni, hogy „Főnök”? Nekem dolgozik, vagy mi a fene? Nem túl fiatal ehhez? És én hány éves vagyok? Újra megpróbáltam beszélni, és most már egy kicsivel érthetőbbre sikeredett.

- K va te…

- Lyn, én vagyok az, Dave! – A hangja kezdett kétségbeesetté válni, nem értettem, hogy miért, aztán elkezdett kiabálni. – Orvost! Hívjanak egy orvost!

Egészen furcsa érzés kerített hatalmába, egy idegen férfi kezdett el ordítani mellettem, akit még soha életemben nem láttam, nem tudok a nevemen és a becenevemen kívül semmit magamról és egy hónapja kórházban, fekszem, mert... Nem tudom!

Aztán egy öreg, kisség kopaszodó hájas férfi lépett be a terembe, fehér köpenyt viselt és a kezében egy füzet nagyságú fémes csillogású valami volt. Az orrára biggyesztett szemüveget kissé megemelte és rámhunyorított üveges szemével.

- Mégis mi a baja, Kedveském?
- Azt kérdezte, hogy ki vagyok! – ordította a Dave nevű fiú, és utána elkezdett rázkódni. Sajnáltam, és Segíteni akartam neki, bár nem tudtam, hogy mégis miért kezdett el sírni. Furcsa volt az egész, és aztán az az öreg ipse közelebb jött, és kérdezgetni kezdett.
- Emlékszik a nevére?
- Gwe… Gwendolyn.
- Nagyon jó! Emlékszik arra, hogy mennyi idős?
- Nem.
- A szeme színére?
- Nem.
- A családjára?
- Nem.
- Mire emlékszik a nevén kívül?
- Semmire – krákogtam nehezen. A beszéd úgy néz ki nem fog olyan könnyen menni egy ideig.
- Ettől féltem… A kisasszonynak amnéziája van, Uram, ezért nem emlékszik semmire. Igazából a nevére sem kéne, hogy emlékezzen, de néha megesik az ilyesmi.
- Mi? N… nem emlékszik semmire? Ez… ez… borzasztó! Hogy történhetett ez meg? Azt hittem, hogy maguk a legjobb orvosok! Nem elég, hogy a testvéreink eltűntek, a szüleink meghaltak, most még Lyn is… Ezt nem élem túl!
- Ne most adja fel, azzal csak még rosszabb lenne a helyzet. A lényeg az, hogy ne adjon emlékeket a kisasszonynak, hagyja, hogy magától jöjjön rá dolgokra, és örüljön, hiszen az amnéziánál van rosszabb dolog is.
- Ige, van, de az már mind megtörtént. – Dave hangja elkínzott volt és még mindig fogta a fejét.

Miért beszélnek úgy, mintha és itt se lennék? Olyan zavaró! És amnézia, de még mindig nem tudom, hogy miért, aztán meg meghalt szülők, akikre nem is emlékszem, és volt egy testvérem? És ő ki, a nevén kívül még mindig nem tudok semmit. Közben az az idegesítő pittyegés is alábbhagyott, amiről kiderült, hogy a szívem dobogását mutatta. Még láttam, ahogy egy nővér egy ijesztő injekciós tűvel a kezében felém közelít, majd elkapott a sötétség.


-- >*.*< --


Lyn, a visszaemlékezés közben szépen felöltözött és próbálta visszaszorítani a bűntudatát, amivel ájulása utáni első mondatától küzdött.

- Dave… - suttogta, de a férfi már fordította is kíváncsi tekintetét felé. – Ne haragudj, borzalmas egy perszóna vagyok, csak..
- Ugyan, inkább gyere, és nézzük meg, miként lehetne kipofozni ezt a kéglit, út közben pedig elmesélhetnéd, hogy, mi zaklatott fel ennyire.
- Jól van, szóval azt láttam, hogy…

Lyn igen tartalmas beszámolót tartott arról, hogy mostanában van, amikor elájul, csak úgy egyik pillanatról a másikra, és emlékszik dolgokra, arra, hogy milyen volt a baleset előtt, és még arra is, hogy akkor mi történt, és sajnálja, hogy még ezek ellenére is iszonyatosan bunkó módon viselkedett vele, de azt hitte, hogy ezek csak szimpla álmok. Dave csak magához húzta és el sem engedte, még vezetés közben se. Lyn újra megkérdezte, hogy milyen volt, amikor még nem volt amnéziája.

- Lyn, nem igazán beszélhetek neked erről, hiszen ha még rémlik, a doki azt mondta, hogy ne adjak neked emlékeket, mert neked kell eszedbe jutnia mindennek a saját szemszögedből.
- De…
- A te érdekedben nem mondhatok semmit, és még ha kényszeríteni is próbálsz, akkor sem fogok.
- Jó, rendben.

A Gemballa Mirage GT begördült egy nagyobb plázába, név szerint az ashfieldi Burwood Center-be. Az összes parkolóban tartózkodó ember utána fordult a fényes járműnek, és mindegyik kíváncsian várta, hogy mégis milyen személynek lehet a birtokában a csodálatos autó. Kinyílt a vezetőülés felőli ajtó, és mire becsukódott, Dave már nyitotta is ki az ajtót Lyn előtt.

- Mindig ilyen udvarias voltál?
- Szép próbálkozás, de nem mondok semmit.

Dave egy féloldalas mosollyal zárta be a kocsit és hagyta, hogy Lyn belekaroljon. Együtt indultak be az áruházba, hogy kiválasszák otthonuk új berendezését.

6. Megmenekülés

„Every time we lie awake,
After every hit we take,
Every feeling that I get,
But I haven’t missed you yet.

Every roommate kept awake,
By every sigh and scream we make,
All the feelings that I get,
But I still don't miss you yet.

Only when I stop to think about it.

I hate everything about you,
Why do I love you.
I hate everything about you,
Why do I love you.”

/Three Days Grace - I Hate Everythig About You/


Nagy fejfájással ébredt, de nem csak ez volt a zavaró, mindene sajgott, de még ez sem volt furcsának mondható. Amit igazán nem értett, hogy miért hasogat a hátsó fele, miért van hason fekve, amikor ő mindig háton szokott aludni, miért nem emlékszik arra, hogy hogyan jutott ágyba tegnap este, miért nincs rajta ruha, de legfőképp, miért szuszog mellette valaki, akinek a karja az ő derekán van, és egyéb testrésze pedig miért nyomja az ő fenekét?

Óvatosan nyitotta ki a szemeit, de már csukta is vissza. Ez csak egy álom! Ez csak egy álom! Ez csak egy kibaszottul szar álom! Ezen szavak mantrázása közben ismét kinyitotta a szemét, de ismét csak visszacsukta, és ismét magában üvöltötte a fenti szavakat. Harmadszorra is kinyitotta a szemeit, de már nem csukta vissza, egy kis sikkantás jött ki a száján, de szinte azonnal összepréselte az ajkait. Hogy a fenébe történhetett ez meg velem? Kinek ártottam? Mért ilyen kegyetlen a sors? Lehet, hogy nem voltam toleráns soha a buzikkal, de könyörgöm, ez a büntetés egy kicsit már sok(k)!

Összepréselt ajkakkal és szemmel nyúlt a kar után, ami a derekát fogta át. Óvatosan, nehogy felkeltse a parancsnokot, rátette kezeit a másikéra, és lassan elkezdte felfelé emelni. Ám Castiel hirtelen abbahagyta a horkolást, és kihúzva kezét Nikéi közül belenyúlt a fiú alsógatyájába. Szerencsétlen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, csak mereven feküdt az erős karok között. A derekához egyre jobban nyomódott valami, és nem értette, hogy miért pont vele történik mindez. A gatyájában matató kéz elkezdte birizgálni az ágyékán a pihéket, és ez egyáltalán nem esett jól a fiúnak. De a derekának nyomódó erekció egyre csak nőtt, pedig szegény még csak meg sem mozdult, nem értette, mi izgathatja ennyire a mögötte fekvő parancsnokot rajta.

Az a kéz egyre zavaróbb lett, most már a fenekét és a hasát simogatta felváltva. Nik gondolt egyet és egy hirtelen mozdulattal kitépte magát a karok közül, a saját helyére pedig egy párnát rakott. De ezzel nem állt meg. Mikor látta, hogy Castiel parancsnok észre sem vette a hirtelen változást, megfogta az ágy mellett álló éjjeliszekrényen lévő pisztoly, és eliszkolt a sátorból. Nem törődött azzal, hogy minden porcikája sajog, sem azzal, hogy hányingere van, nem, csak örült annak, hogy kijutott onnan.

Bent az újonclakban csupán Matthew volt fent, az összes többi kadét még hortyogva aludt a maga ágyában. A huszonéves férfi csak egy felhúzott szemöldökkel jelezte, hogy tudni kívánja, Nik mégis hol volt egész éjszaka. De Nik nem válaszolt, dühös tekintetét belefúrta a másikéba, és egy szó nélkül ment be mellette az ajtón. Meg sem áll egészen a tulajdon ágyáig, ott pedig elkezdte kirakodni személyes dolgait az ágyra. Nem volt igazán sok belőlük, a nagy részét az egyenruha és az ahhoz tartozó dolgok tették ki. Az összeset beleszórta egyetlen hátizsákjába, amit aztán feltett a vállára. A puska, amit Castieltől vett el, immár kibiztosítva lógott a kezében.

Most nem akadályozhat meg senki! Végre vége a rémálomnak. És a szüzességemnek is…Keserűen elmosolyodott, majd elindult kifelé, ki a horkoló, undorító kadétok közül, akik folyton megalázták és bántották őt, el a fertőből.

Matt megint csak egy felvont szemöldökkel jutalmazta meg, ám most már felállt, nehogy Nik el tudjon menni mellette.

- El az utamból, vagy lelőlek!
- Én nem akadályozlak meg abban, hogy elmenj, a helyedben és is ezt tenném, de egy kérdésre azért igazán felelhetnél.
- Mondd!
- Miért nincs rajtad ruha?

Nik hirtelen elvörösödött, nem tudta, hogy mit mondjon. Eddig észre sem vette, hogy Ádám-kosztümben flangál, pedig átfutotta a fél tábort. Maga elé kapta szabad kezét, majd pedig szégyenlős arckifejezéssel elindult a közös fürdő felé, természetesen hátrálva, nehogy még többet megmutasson magából. Amikor érezte hogy valami kemény nyomódik neki hátulról, akkor odaoldalazott az ajtóhoz és behátrált rajta, majd pedig becsukta, mivel nem volt kedve több embernek megmutatni magát. Éppen elég volt Castiel parancsnok, az őrszeme és Matthew.

Amilyen gyorsan tudott felöltözött, majd kirohant az épületből. Amire nem számított, az az volt, hogy Castiel éppen akkor jön vele szembe igencsak szikrázó szemekkel. Nik szerencséjére azonban a kezében nem volt semmi, ugyanis a fiú fogta a fegyverét. A srác, tudván, hogy most nála van a pisztoly, nem állt meg, hanem még inkább elkezdett futni. Hála a sok erőnléti edzésnek és a motivációnak, hogy szabad lehet Castielnek esélye sem volt utolérni őt, pedig igyekezett.

A kapuhoz érve egy ember állta útját, de a már kibiztosított fegyverrel Nik lábon lőtte, mire a férfi a fájdalomtól összeroskadt. Nik újra kibiztosította a fegyvert és szétlőtte az ajtó zsanérjait. Mire nem jó megtanulni, hogyan kell bánni a fegyverrel. A katonai kiképzőtábor rozsdás vasajtaja hatalmas robajjal esett le a földre, a hangja szinte már fülsértő volt. Nik megremegett, majd elhatározásához híven újra elkezdett futni, nehogy utolérjék.

Már három éve nem látta a külvilágot, mert be volt zárva arra az átkozott helyre. De most, hogy végre szabadon fut, mert bár követik, de közel a szabadulás, egy újfajta, régen nem érzett adrenalinhullám lepte el az egész testét. Már jó ideje futott, amikor megpillantotta Mexikóváros körvonalait. Castiel pedig loholt utána, mivel vissza akarta kapni a fegyverét, és meg akarta leckéztetni a „rühes, mocskos kölyköt”. Nikola Monroe pedig már majdnem beért a városba, lassan Castiel számára is világossá vált, hogy igen jól megedzette a fiút, aki könnyű súlya és alacsony termete miatt nagy előnyben volt vele szemben.

- Mikor már Castiel is beért a forgatagba, nehezebb volt követni a fiút, aki csak simán kikerülte az emberek többségét, könnyen átcsusszant az emberek között. A parancsnok már nem volt ilyen könnyű helyzetben, nagy, izmos termete miatt egyre nehezebben lavírozott, volt, akit még fel is lökött, de nem törődött vele, csak követte a kis vakarcsot. Belőlem nem csinálsz idiótát, te kis vakarcs! Ha elkaplak, olyan büntetésben lesz részed, hogy öregkorodban sem tudsz majd leülni a seggedre!


--- >*.*< ---


A jelen

Lyn feje nagyon fájt, úgy érezte, hogy maj’ szétrobban. Ebben az is közrejátszott, hogy nagyon hangosan veszekedtek az arca mellett, még ha próbáltak is suttogni a vitázók.

- Kellett neked olyan hamar megjelenni, Nik!
- Nem tudtam, hogy így fog reagálni, nem az én hibám!
- Most nézd meg, mi baja lehet?
- Csak elájult Dave, mostanában nem csinálja ezt ritkán, mi?
- Egyre gyakrabban, és úgy hiszem, hogy köze van az amnéziájának ehhez.
- Két év után már jó lenne, ha megpróbálna visszatérni az emlékezete.
- Nem tudom mi lesz akkor, ha soha nem kapjuk vissza a régi Lynt?
- Akkor továbbra is folytatod a csapat vezetését, és reménykedsz, hogy egyszer visszakapjuk régi vezért.
- Mintha a mostanival nem lennél elégedett…
- Én, dehogyisnem!

Lyn pedig éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kinyissa szemeit, majd pedig rámeredjen - bár kissé még homályosan látott – az olajzöld szempár tulajdonosára. Nik kíváncsi tekintettel nézett vissza rá, Dave pedig egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében kezdett el beszélni:

- Ne ijessz rám még egyszer, ha megkérhetlek, mert ki fog hullani az egész hajam, ha így folytatod!
- Nem tehetek róla, túl csábító.. – mondta Lyn nagyon halkan, majd ránézett Nikre. – Én ismerlek téged.

Új szomszéd(ok)

You’re the apple to my pie,
You’re the straw to my berry.
You’re the smoke to my high,
And you’re t one I wanna merry.

/Auburn: Perfect two/

Kopogás, semmi más zaj, csupán az élénk kopogás. Dave barna szemei kipattantak a zaj hallatán és ő maga szédítően gyorsan állt fel. Kellett pár pillanat, amíg a szeme elől eltűnik a feketeség, amit a hirtelenség okozott, és a sötét megszokása is ugyanennyit vett igénybe. Végignézett magán, még mindig csak a festékfoltos úvé zöld sortot, és a szintén foltos, fehér izomtrikó volt rajta, amit tegnap reggel (vagy még ma?) vett fel. A kopogás most már inkább hasonlított arra a hangra, amikor az ember dühében lábbal próbálja teljes erőből berúgni az ajtót.

Nem akarta, hogy a hang felkeltse Lynt, ezért odasietett az ajtóhoz, és kitárta azt. Ez pillanat múlva, már egy vörösesszőke hajzuhatag zárta el előle a néptelen, utcalámpákkal megvilágított utca képét, hogy egy forró csók után piros arccal és egy kissé felrepedt szájjal gazdagodjon a képe. Két szempár pillantott rá. Az egyik mérhetetlen düh és tehetetlenség, míg a másik szeretet és gyűlölet keverékét mutatta.

Ismerjük a mondást, miszerint a szeretetet és a gyűlöletet csupán egy hajszál választja egymástól, és a veszekedés után sokkal intenzívebb az együttlét. Talán csak az első közmondás illett volna erre a helyzetre. A másik még messze van. A hold megvilágításában a könnyes, dühös, ámbár mégis szerető, meleg, ismerős szemek olyan érzést keltettek, mintha a vér száguldana bennünk és minden sejtünk egymás után, mint egy láncreakció robbanna fel. A régen nem látott arc kipirulva, akár egy aktus után, a csókolni való, cseresznyeszínű száj, melyet oly sokszor ért simítás és szerelmes ajak, a mélyen dekoltált fölső, amely mégis szolid, kiemelte a gömbölyded idomokat, a lapos has és a csinos, fehér miniszoknyába bújtatott lábak, melyek ismerős formájúak, mind, mind Hill volt teljes egészében.

- Hogy lehettél ilyen szemét velem, és Bennel? Ha nem tudsz uralkodni magadon, akkor majd csomót kötök a farkadra! – szólalt meg a lágy, női hang. – És ne állj már ott olyan kukán, hallod! Egy kis szájsérülés régen mit sem ártott neked!
- Ezt megkaptam… - motyogta – úgy látszik, hogy a kétévnyi, napi szinten való vásárlott ruha hordozása, a sok kínzás, mint például egy mérföldes futás Lynnel a nyakamban puhánnyá tett.
- Ne terelj már annyit, nagyon jó tudod, hogy járt neked ez a kis büntetés, még nagyobb is jöhetett volna.
- Sajnálom, oké, de nem tudtam mit tenni! Rám mászott…
- A csajomról beszélsz, haver, még ha ő ezzel a ténnyel nincs is tisztában.
- Majd máskor engedem, hogy megverj, de nincs sok időnk, sikerült mind az öt csapatot áttelepíteni? Hogy halad a bázis építése?
- A bázissal nincs gond, de a telepítés…
- Mi van vele?
- Tudod egy emberrel kevesebbnek vettünk lakást. Vannak, akik öten laknak egy helyen, de egy, pontosabban kettő ember nem fér el már sehol. Az elválással nem volt gond, de tudod, amióta Marcus szülei meghaltak, azóta rá sem bír nézni a húgára, így elhelyeztük őt Skate king’s vezéréhez, Nikolához, nekik nincs már helyük.
- Akkor ide kell költözniük, igaz? Még nem is láttam a másik lakrészt, de akkor rendben, ma hozzátok el, ami kell, és lehetőleg csendesen pakoljatok be a helyre.
- Drágám… - szólalt meg Hilary is végre – az az igazság, hogy már becuccoltunk, csak a ruhákat tartalmazó bőröndök vannak hátra, Glorék eddig nálunk laktak, amíg meg nem jöttetek.
- Rendben, nem gond, de az azért érdekelne, hogy tényleg ennyire kiszámítható vagyok?
- Dehogy, Szívem! Csak túl jó ember vagy, és mindig mások érdekeit tartod szem előtt.
- Meg Lyn számára is jót tesz egy kisgyerek, lehet, hogy megjön az esze, és felhagy a „minden napon vásárlás” életmóddal.

Dave már nem bírta, így az utolsó mondat végénél kirobbant belőle a feszültség nevetés formájában. A másik kettő furcsán pillantott rá. Nem értették a hirtelen reakciót. Aztán két perc elteltével a nevetés elhalkult, majd pedig teljesen elhalt.

- Ha Lyn megtudja, hogy én itt miket szervezgetek, még akkor is, ha az ő érdekében teszem, nem tudom, hogy mit fog belőlem csinálni. Lehet, hogy én vagyok a jobb harcos, lehet, hogy ő nem gyakorolt két éve semmit és mindent elfelejtett, de amikor visszatér az emlékezete, bújtassatok el.
- Már miért haragudna rád azért, mert érte cselekszel? – kérdezte Ben. – Én nem úgy ismerem, mint aki ennyire hálátlan lenne.
- Mellesleg nem csak te voltál benne, hanem mi is, akik alattad állunk. Igaz, hogy te végezted a legtöbb munkát, de mi is sokat segítettünk neked – háborodott föl Hill is.
- Nem akarom learatni a babérokat, ha erre gondoltok, csupán fáradt vagyok. Nehéz kordában tartani egy sokszor hisztiző főnököt, közben házat felújítani minél előbb és még öt csapat vezérének is lenni úgy, hogy Lyn ne vegyen észre semmit, de én se veszítsem őt szem előtt.
- Ne feledd, hogy mi melletted állunk, ha akarod, levesszük a teher egy részét a válladról, Szívem.
- Akkor ma, amilyen korán csak tudjátok hozzátok el Nikoláékat ide. Utána próbáljatok minél előbb munkát szerezni a bandatagoknak. Rakodómunkás, költöztető, kőműves, szállító… Mindegy, csak legyen némi pénze mindenkinek, amiből fenn tudja magát tartani. Amúgy most hány főt számlálunk?
- Mi vagyunk tizennégyen, a Victories tizenketten, ahogy a Freedom is. A Peace tizenheten, a Skate king’s pedig tizenöten. Összesen hetven tag, ha Glort nem számoljuk, mivel ő még kicsi.
- Hogy állnak az épülő üzletek? Beszéltem Jake-kel, a Peace vezetőjével, de azt mondta, nincs semmi érdemleges, majd lerakta. Mit akar ez jelenteni?
- Hogy nincs mit mondania. Egyelőre nem történt semmi baj, ki vannak tatarozva, fel vannak állítva a bútorok bennük, nincs semmi komoly. Nemsokára megnyílnak.
- Akkor minden rendben van, igaz?
- Természetesen.

Dave egy nagy sóhajjal karolta át Hill derekát, aki egy kicsit sem ellenkezve bújt oda hozzá.

- Nagyon álmos vagyok, szóval most, hogy mindent megbeszéltünk, elmennék vissza aludni. – Egy utolsó csókot nyomott a kedvese arcára, míg Bentől egy kézfogással búcsúzott. Ezek után pedig egy intéssel bevonult a házba aludni.


--- >*.*< --- Sercegő tojásrántotta és piruló szalonna illata kandikált be a nyitott hátsó ajtón némi hagymával fűszerezve. A két ébredező alak még mindig egymást ölelve próbálta felnyitni szemhéjait. Mind a ketten az után tapogatóztak, hogy vajon a másik tényleg ott van, vagy csupán az éréki csalódás teszi, és éppen készül a reggeli. Mikor észrevették, hogy valóban ott vannak, és egyik sem a konyhában szorgoskodik, olyan hamar ültek, fel, hogy már nem tudták megállítani a lendületet és nem úszták meg az összefejelést. Nagy koppanással értek össze, majd egy-egy felkiáltás kíséretében kinyitották a szemeiket. Összenéztek, és szinte másodpercre pontosan ugyanakkor kezdtek el nevetni. - Olyan idióták vagyunk! – mondta Lyn. - Eddig is tudtuk, nem? - Hadd ne válaszoljak erre a kérdésre, uram. – Az ideiglenes nevetésszünet véget ért a párbeszéddel együtt. A hasukat fogva dőltek el az ágyon, de akkor megint az orrukba kúszott az az illat. Mindketten megmerevedtek, majd most már nevetés nélkül néztek mélyen egymás szemébe. Hirtelen egy gyerekhang ütötte meg a fülüket, egy lány énekelt kint az udvaron. Egyáltalán nem volt ismerős hangja, bár mintha valami rémlett volna Lyn számára. Dave természetesen ismerte a hangot, és a tulajdonosát is, bár nem értette, hogy miként hallhatják a földgömb ezen pontján. Utoljára négy éve hallotta az ártatlan muzsikaszerű hangot, de mintha csak tegnap történt volna, hogy a Victories csapatának a főnöke vállán egy három éves csöppséggel érkezett a megbeszélésre utolsónak. Aztán eszébe jutott az esti beszélgetés, de a szerepéhez hűen ne mutatott felismerést. Most már kínosan ügyelve arra, hogy ne koccanjanak össze, álltak fel. Dave, mint bátor férfi ment elől, mögötte szorosan Lyn bújt a lapockái közé. Lassan araszolva tették meg az utat a konyhán át az onnan nyíló kerti lépcsőig, majd a korlátra támaszkodva figyelték, ahogy egy hét éves kislány játszik egy kölyök pumi kutyával. - Olyan ismerős nekem, mintha már láttam volna. Régen bár, de lehet, hogy ismertem – szólalt meg Lyn hirtelen. - Nem tudom, talán igazad van. - Tudod mi a furcsa? Hogy egyre jobban kezdem úgy érezni, mintha az, ahogy eddig éltem az életem, csupán egy színjáték lett volna, és belül éget egy érzés, miszerint változnom kell. Nem hiszem, hogy menne egyedül. Dave, milyen voltam a baleset előtt? - Nem szabadna elmondanom neked, mert fogadalmat tettem. De már nem sokáig maradhatna titokban előtted. - Eddig nem nagyon érdekelt a te véleményed, mert a „testvéreim” – mondta ki fintorral az arcán – nem hagytak minket huzamosabb ideig egyedül az elején, azután pedig nem is figyeltem rád. Észre sem vettem, hogy milyen gonosz vagyok veled, amikor te mindig ott voltál velem, legalábbis ebben a két évben és gondolom előtte is. Dave egy féloldalas mosollyal nézett bele mélyen a szemeibe, és végig azt mantrázta magában, hogy végre itt van a pillanat, hogy bevallja… Aztán megjelent egy szőkésbarna üstök és egy pár meleg olajzöld szempár, amelyekben ismerős csillogás látszott. Dave tudta miért, ám Lyn sehova sem tudta tenni, még egy szexi féloldalas mosolyt látott a megbabonázó szempár alatt, amikor elnyelte őt a sötétség. --- >*.*< --- Mexikó város, egy park, éjjel 23 óra, tíz évvel ez előtt


- Kérem, kérem ne! Nem vehetik el tőlem, ő a mindenem! Kérem ne, kérem!
- Csak megszabadítjuk egy gondtól asszonyom, meglátja, ez a rühes kölyök nem is fog hiányozni magának. Legalább tanul egy kis alázatot – sziszegte a fogain keresztül Castiel őrmester, majd megragadta a csupán tizenegy éves kisfiú karját, és maga után húzta. A fiú nem hagyta magát, mindenképpen ki akarsz szabadulni az erős karok közül, ám vézna karjainak erőlködésével mit sem ért el az őrmester kidolgozott izmai ellen.

A másik két katona pedig húsz méter megtétele után visszafordult, és megcélozták az asszonyt. Castiel megfogta a kisfiú fejét és az anyja felé fordította.

- Mi-mi-mit ak-akar? Kérem, kérem, engedjen el! Nem csináltam semmit, nem csináltam semmit!
- Pofa be, rühes kölyök! Nézd – intett a katonáknak, mire azok élesítették fegyvereiket. - , ugyanarra a sorsra fogsz jutni, mint az a mocskos ribanc anyád, ha nem engedelmeskedsz. – Egy újabb intésre a katonák megsorozták a földön fekve zokogó anyát, akinek egy néma sikoly fagyott oda az arcára.

Már nem hallatott hangot, már nem rázkódott, nem csinált mást, csak mereven, élettelenül nézett bele fia könnyektől nedves szemeibe. Az pedig egy velőtrázó sikolyra nyitotta ajkait, amikor is Castiel megragadta a torkát és azt kérdezte szinte suttogó hangon, amivel még félelmetesebbnek hatott: „Meg akarsz halni te is? Mert ha nem, én most hagynám abba a siránkozást a helyedben.”

Nem volt más választása hát, mélyen beszívta a levegőt, majd enyhe szipogással indult el Castiel és a katonák után. Szemében égett a gyűlölet és az elkeseredettség. Élete meghatározó fordulatot vett. Olajzöld szeméből kihunyt a gyermeki fény, ahogy még egyszer, utoljára visszapillantott arra, akit a világon a legjobban szeretett.

- Megbosszullak anyám, meg foglak bosszulni! – sziszegte szinte hangtalanul az éjszaka csöndjébe, majd lehajtott fejjel követte Castiel őrmestert.


--- >*.*< --- Két évvel később, Mexikó város, katonai kiképzőtábor, reggel 9 óra

- Gyerünk, rühes csorda! Az anyám is jobban viseli nálatok a kínt, gyerünk, gyerünk! – Castiel hangja hasított bele az éjszakába, pengeként vágva el a többi zajt. Egy apró pisszenést sem lehetett hallani a sok fegyveres huszonévestől, akik vigyázzállásba verődtek, amint meghallották parancsnokuk szavát.

Egyedül egy tizenhárom éves kisfiú tűnt ki a sorból, aki nem reagált elég gyorsan a parancsra és csupán tíz másodperccel később sikerült kihúznia magát a korábbi fekvőtámaszok után.

- Monroe, földre! – Nik ijedtem ugrott egyet, majd gyorsan fekvőtámaszba helyezkedett a földön és várt a parancsra. – Ötven, hogy el ne lustulj, te rühes korcs! A lányomnak is jobb a reakcióideje!

Magában kezdte számolni a fekvőtámaszokat, és mire a végére ért, már olyan fáradt volt, hogy maj’ összeesett a fáradtságtól. De nem pihenhetett, mert amint felpattant, Castiel gonosz vigyorával találta szembe magát. A parancsnok szemében egyértelműen a szadizmus lángjai égtek, és ahogy kinyitotta az undorítóan kéjes mosolyra húzódott száját, Niknek nagy erőfeszítésébe telt, hogy nehogy behúzzon neki egyet.

- És most, hogy ilyen némán tartott nekünk egy előadást, legyen szíves még egyszer ötvenet csinálni, ám most, ha megkérhetem, legyen szíves hangosan megtenni, amit kértem.

Nik egy szót sem szólhatott, csak némán tűrte, amint az egész csapat kárörvendő vigyorral figyeli, ahogy megcsinálja az ötven fekvőt hangosan számolva.


Este kilenc óra

Fáradtam dőlt bele a puha ágyba, lefekvés előtt még annyi ereje volt, hogy megmosakodjon és elrakja a tisztálkodási szereit, amit egy túlélőcsomaggal kapott két éve, és azóta sem fogyott el, mivel spórolt vele, ki-tudja-hogy-mikor-kapok-másikat elv alapján.

Egy perc sem telt bele, amíg valaki ki nem rángatta az ágyból, és le nem dobta a földre.

- A főnök hívatott korcsocska, irány az iroda – még egy utolsót belerúgott, aztán átlépte és ment tovább a dolgára.

Nikola, amint fel tudott ülni a fájdalomtól, elkezdett egy kezével az ágyak támláján támaszkodva, a másikkal a hasát fogva araszolni a kijárat felé. Akárhányszor megmozdult, beléhasított a fájdalom.

- Ez holnapra bekékül… - motyogta. – Hülye idősebb bar… - De a mondatot nem fejezhette be, mert amint kiért, szembetalálta magát egy csapat „hülye idősebb barommal”.
- Fejezd csak be a mondatot kölyök, addig éltél! – sziszegte egy közülük.
- Mit is akartál mondani? – kérdezte a másik, pedig pontosan tudta.
- Na gyere ide te kis köcsög és mondd a szemembe! – kiáltotta egy harmadik.

Nikola meredtem állt, és nem mozdult. Tudta, hogy mi jön most, jól elverik és aztán azon élvezkednek napokig, hogy milyen kínokat él át az edzések és a terepmunka alkalmával. Egyedül egy valaki nem bántotta még soha, a rangidős, Matthew. De ő nem is igazán foglalkozott vele, nem vette a fáradtságot arra, hogy ilyen „gyerekded” viszályokban részt vegyen, de általában leállította a többieket, ha kettőnél többen támadtak rá. Azt is csak azért, mert szerinte ez gyávaság a részükről, és nem tűri azokat, akikben nincs bátorság szembeszállni egy nagyobb ellenféllel. Nem mintha az, hogy ketten támadnak egy tizenhárom éves kiskölyökre, nem lenne gyávaság, de Matt szerint az még „elnézhető viselkedés”.

De most nem jött a felmentősereg, akárhogy is imádkozott Nik magában. Az egyik lefogta őt, míg a többi ott ütötte, ahol érte, egy ütés a bordái közé, ami épphogy csak nem repesztette meg őket. Aztán egy az arcára, és még egy a hasába, a végén már csak nyöszörögni tudott, nem volt ereje kiáltozni, a torka teljesen kiszáradt és nagyon nagy hányingere lett.

Nem tudott felállni, az utolsó, amit látott, egy fekete, acélbetétes, bőrbakancs orra, majd a megnyugtató sötétség.

A találkozás

„Te visszamennél szívesen,
De már nem tudod hová
Minden emlék idegen
Sok régi kép, ami nem hasonlít rád”

(Mester Tamás: Szabadíts fel)

A déli, tüzelő napon sétálva azt gondolták róluk, hogy „Néz, milyen tökéletes pár!” vagy „A fiatalság varázsa egyszerűen gyönyörű.” Igaz, abban a pillanatba legalább egyikük boldog volt. Lyn belsejében ugyan néha felvillant a bűntudat, nem is értette, hogy miért, Dave viszont legszívesebben lenyúzatta volna magát. Ben meg fog ölni, ha ez valaha kiderül… És Hill is ki fog nyírni, Istenem!

- Valami baj van, Drága, olyan nyomottak tűnsz… Talán nem volt jó? – jött a kérdés a kissé lelassult Lyn felől, aki belecsimpaszkodva Dave izmos karjába kényszerítette őt arra, hogy megálljon. – Eltűntetem a felhőcskéket a fejed fölül – csókolta meg őt hevesen. Ám Dave nem válaszolt a felkérésre, így inkább duzzogva fonta össze karjait melle előtt, amitől azok összefeszültek és megemelkedtek kissé. Dave szomorú arckifejezéssel fordult oda, de már nagyot nyelve szegezte pillantását ismét a betonra.
- Sajnálom, de…
- Ez neked túl sok. És nem én vagyok a tiéd, hanem más. Tudom.
- Ijesztő, ahogyan váltogatod a személyiséged.
- Pedig nem tudom, hogy miért van, bár lehet, köze van a mai álmomhoz is.
- Mit álmodtál?

Hilary lakása, a kibukós este után.

A nap már magasan ját az ég tetején, amikor egy hegekkel teli lány felkelt az egyszemélyes kempingágyról. Keze és fél arca is árasztotta magából a gézszagot, mint amikor egy kórházban túl sok fertőtlenítőszerrel mossák ki a használt ágyneműket egy-egy beteg után. Nem is óvatoskodott inkább letépte a kötszert arcáról és kezéről, majd felhúzva térdét ringatta magát újabb álomba, ami mintha csak egy sötét paca lenne, egy perc múlva kitisztult és egy kedves, vörösesszőke hajjal keresztezett arcot láttatott. Kellett egy perc, mire felfogta, nem álmodik, és ez tényleg megtörténik.

- Most nézz magadra, nem voltak jók azok a kötszerek az arcodon? Mit ártottak neked szegények, hogy ilyen rondán elbántál velük? – mutatott a közeli szekrény egyik polcáról lelógva himbálózó, összeragadt, fehér pacának tűnő valamikre.
- Miért… - de ez a kérdés köhögésbe fulladt.
- Inkább csak bólint, jó? – Lyn még mindig kissé köhögve bólintott.
- Hogy miért segítek? – bólintás – Mert átérzem a helyzeted. Nem tudom mi történt veled, mert nem eddig nem mondtál róla semmit, de szeretnék tényleg segíteni, hiszen az a probléma, amely a Legfőbbek vezérét ennyire kiborítja, csak valami nagy dolog lehet, igazam van?
- Honnan…
- Mindenkinek vannak titkai, Lyn mester – hajolt közel a nyakához.
- Csak azt ne mond… - köhögött megint, majd rekedtesen folytatta -, hogy vámpírok léteznek.

Hill elhúzódott majd megfogta a vállát, hogy megpróbálja kitörő nevetését nem annyira látványosan mutatni. Mivel a száját csak egy hatalmas nevetés után tudta volna beszédre használni, csak tagadóan megrázta a fejét, összeborzolva egyik kezével Lyn haját. A kitáguló pupilla jelezte, egyáltalán nem gondolta, hogy a testi kontaktus létrejöhet, miközben ámulva figyelte a még mindig ismeretlen lány vigyorgó arcát. Az mintha csak olvasna elméjében, felkapta a fejét, és megszólalt:

- De egy idióta vagyok, még be sem mutatkoztam! – kiáltott fel hirtelen egy decibellel magasabb frekvencián, mint azt egy normális fül kibírta volna.
- Cssss..! Nem bírom – köhögés – a vinnyogó lányok hangját, szóval lennél szíves lejjebb ereszteni, vagy megmutatni, hogy hol van a távirányító, ami a hangszálaiddal áll összeköttetésben? Nagyon hálás vagyok a tegnapiért, de senkitől, még a csapatom legbizalmasabb tagjától sem viselem el a nyávogó hangokat!
- Öhm… bocs, de most nem számoltam a vinyitisszel küszködőkkel. A nevem Hilary Semul és tegnap este szinte örültem, hogy beléd botlok.
- Mégis mi örülni való van azon, hogy egy félhalott ül a küszöbön, aki ráadásul úgy bűzlik, mint a romlott sajttal töltött egy hónapja használt zokni?
- Hát ez így tényleg nem hangzik jól, de most nézz magadra! Lyn Perla, aki egész Mexikót lenyűgöző technikával tör a bandák közé, majd hamarosan fel a csúcsra. Az összes versenyeteken és háborútokban ott voltam.
- Király, az élet összehozott egy életmentő fanatikussal. Inkább mondd meg, hogy mit szeretnél cserébe azért, hogy tegnap, amikor úgy…
- Amúgy mi történt? Ha szeretnél beszélni róla, én…
- Az egyik barátom miattam vesztette eszméletét és most bent fekszik a kórházban. Kómája van. És nem tudom, hogy ezt miért pont neked mondom el, de jól esik kimondani. Hatalmas bűntudatom van.
- És mi történt?
- Csak éppen ketten sétáltunk a városban, amikor egy kisbusz lefékezett mellettünk. Nem foglalkoztunk vele, mivel azt hittük, hogy valami szállító lehet az. Aztán megtörtént a baj. Az öt férfi, aki kiszállt a kocsiból körbevett minket, de mi persze próbáltunk utat törni. Nem sikerült. Dave-et lefogták, és két kigyúrt skinhead ellen még neki sem volt esélye olyan illuminált állapotban, mint amiben mi voltunk. Gyorsan rácsipogtam a csapatomra, akik szerencsére nem voltak messze, de még így is elkéstek. Mire megérkeztem, már csak Dave és én ültünk, vagy inkább feküdtünk félholtan. Legalábbis én lelkileg ő meg testileg volt az. Az egész az én hibám volt, ha nem erősködöm, hogy el akarok menni, akkor ez nem történik meg.
- De hova mentetek? Mi volt olyan fontos, hogy az éjszaka közepén akarj odamenni?

Lyn nem válaszolt, csak az arcán megjelenő piros rózsák jelezték, hogy ez a kérdés igen indiszkrét dolgokat fed, ezért Hilary nem erősködött tovább. Felállt, majd a konyhája felé vette az irányt, magával húzva Lynt is, aki nem ellenkezett, mivel egyrészt gyenge volt, másrészt kezdte megkedvelni a lányt.

Semmi giccs, semmi fényűzés, semmi értelmetlen dísz, semmi rózsaszín flitter, leginkább ezek illettek a konyhára. A berendezés modern stílusú, de mégis régies hangulatot idéző, a konyhai eszközök rendbe sorakoztak a fiókok és a polcok sokain és a föld makulátlan, szinte már enni lehet róla. Ez a tisztaság már visszataszítónak hatott volna, ha Hill nem kezd el pakolni az egyik fenti szekrény „mélyéről”, amivel felborítja a rendet. A plakátnak ható kép, amit a konyha eddig alakított, felborulni látszott, mivel a tulajdonosa szépen kirakott a konyhaasztalra és az eddig üres pultra egy csomó gyógynövényt tartalmazó tasakot és apró, teafüves dobozkát. Vagy egy sereg angolnak elég lett volna ez a mennyiség több hónapi teadélutánra. Azonban most csak ketten voltak a konyhában élők, leszámítva az ablak felét eltakaró fikusznak, aminek levelein átsütött a nap, smaragdos hatást keltve a szemnek.

Lyn, amikor Hill már vagy a századik apró csészét törölgette le, nehogy poros legyen, mér nem bírta, muszáj volt egy gúnyos megjegyzést ejtenie.

- Ez aztán a teázás, csak egy cseppet nem vagyok angol hangulatomban, és nem szoktam csészét törögetni minden egyes alkalom előtt a vendégek szeme láttára, azonban, ha már ennyire ki akarod idegelni a jelen pillanatban egyetlen vendégedet, meg kell kérdeznem: Ne segítsek?
- Ez igazán kedves tőled, de ne törölgess, hanem inkább rakj abba az elektromos forralóba egy vizet, és ha már bele raktad, akkor indítsd is be, jó?

Lyn úgy tette, ahogy mondták. Egy csöppet fintorogva és magában morogva lépett oda a fehér konyhapulton álló masinához, majd a csapból öntött bele vizet. A sárga színű csempe eszébe juttatott egy szőke üstököt, ami most nincs vele és lehet soha nem is lesz.

- Érezted már úgy, hogy nem bírod valaki nélkül? Hogy egyszerűen tehetetlen vagy nélküle? Hogy nem tudsz másra gondolni, csak arra, hogy mikor lesz már veled? Nem vagyok szerelmes, de úgy érzem, mintha a másik felemet vesztettem volna el akkor, amikor kómába esett.
- Értem mire gondolsz. David eddig minden idejét veled töltötte, de most hogy nincs itt, megtapasztaltad, hogy milyen nélküle.
- De legalább te átlátod a helyzetet, ha már én nem igazán.

Hirtelen szólalt meg a csengő idegesítően berregő hangja, mintha a légy úgy zümmögne a konyhapult tetején, hogy szárnyai apró, de nagyhangú csörgők lennének. Mind a ketten megfagyva álltak és értetlenül néztek egymás szemébe.

- Nem akarod kinyitni? Mégis csak hozzád jött valaki…
- De még a szüleim sem tudják, hogy hol lakom, egyedül a sulim dirije és a bátyám van tisztába vele, de őket nem vártam mára.
- Akkor nyissam ki én? Mert idegesít ez a hang, még a saját hangját sem hallja az ember tőle!
- Csak vigyázz, nem akarlak még egyszer felszedni a padlóról.

Lyn odaosont az ajtó elé, de amikor rátette volna a kezét elbizonytalanodott. Mi van, ha valami perverz buzi az? Elbánok én egy kis buzi gyíkfinggal! Most már bátrabban kulcsolta rá ujjait a rézfogantyúra. Lenyomta a kilincset és az ajtó apró nyikkanás kíséretében faltárult, de még nem mert kinézni rajta. A csörgés rögtön abbamaradt, és Lyn odafordult az ajtóval szembe. Egy kissé csapzott, korházi ruhát viselő, szinte már férfinek mondható fiú állt az ajtóban, bár talán a görnyedt szó jobban illene rá. Az arcán és a lábán, mivel csak ezek látszottak valamennyire, csupa kék-zöld folt éktelenkedett. Szinte egyetlen egy pontja sem volt ép. Kissé nehézkesen felemelte eddig lógó fejét, majd kissé nedves szemét belefúrta a már könnyező Lynébe. Egy pillanat kellett hozzá, és már csak a szőke hajzuhatagot látta a szemével, de nem is kellett, hogy lásson bármit is. Újra ott volt, a másik felével, nem kellett külön pusztulniuk tovább. Együtt megbirkóznak minden ellenakaróval. És legközelebb jobban figyelnek.

- Én… én…
- Sshhh! Nincsen semmi baj. Már itt vagyok és vigyázok rád, soha nem kell többé egyedül lenned. Ne félj! – suttogta.
- Nem tudtam mit kezdeni Dave, annyira fájt, hogy lehet, soha többé nem leszel velem! De hogy találtál meg?
- A szívem meg a telód nyomkövetője segített…
- Neked nem szabadna még felkelned! Majd visszakísérlek a kórházba és…
- Öhmm… David?

Az említett felkapta a fejét az ismerős hang tulajdonosára. A pupillája pillanatokon belül felvette a tányér alakot, majd egy felkiáltással: Hill! ölelésre tárta a szabad karját. A lány nem sokat váratta, szinte repült az ölelésébe, de azért vigyázott, nehogy fájdalmat okozzon tettével. Lyn kérdő tekintetét látva felváltva kezdtek el magyarázkodni.

- Emlékszel még a kicsi Hilary Semul-ra? Tudod, akivel együtt voltunk táborban úgy négy éve.
- Ahham, és folyton odaadta a csokiadagját, mert azt mondta, hogy nem szereti. A csokit!!
- Nah, akkor bemutatom neked idősebb kiadásban.

Lyn odapillantott Hillre és mintha egy villanykörte kapcsolt volna feje felett.

- Tényleg, te meg folyton elkérted a csokikat és egy Hilary feliratú dobozba tetted őket.
- Ha az a célod, hogy zavarba hozz, sikerült, te nyertél.
- Pedig reméltem, hogy tovább kínozhatlak.
- Öhm… Akkor most mi van? – kérdezte Hilary zavartan. – Eddig nem is emlékeztem arra, hogy ismerjük egymást.
- De így legalább nem egy teljesen idegennél töltöttem az estét.


A Nagy Jelen



A festékek felkenése igen hosszadalmas folyamatnak bizonyult, főleg mivel ki is kellet glettelni a repedéseket, amik az idők során keletkeztek a falban. De az sem volt valami szívderítő látvány, ahogy a műkörmös szőkeség csapzottan fekszik a padlóra helyezett ágyon, hajában és a direkt erre a célra vett új ruhájában festékfoltok. Helyenként még a bőrén is egy-egy paca díszelgett. Egy ideig biztosan nem akar majd festeni az biztos. Enyhén kicsavart végtagokkal vetődött le úgy fél órája, egyedül hagyva szegény Dave-et a többi munkálatokkal.

De az fele ennyire sem tűnt kimerültnek, inkább vidáman festett a teddy-hengerrel a falra és a plafonra. Dudorászni is volt ereje közben, csak hogy még jobban bosszantsa Lynt. De a látszat néha csal, valójában egy kissé ő is kimerült volt, miután mindent ő hordott haza a boltból, ahol megvették, a faljavításhoz szükséges dolgokat. Ám előbb még benéztek pár bútorboltba és a háztartási gépeket is szemrevételezték. Így ma sokat haladtak a ház otthonná tételével, ha minden jól alakul, akkor már csak pár hetet kell kihúzniuk a földön alvás kényelmetlenségeit. A konyhabútorokat pedig a ma érkező konténerbe suvasztották, amiben szinte az összes az utcába lakó férfiak közül segédkezett, hála a csábos szemek gazdájának. A nők is jöttek volna, mivel szinte az összes kíváncsi volt a csupa-izom felsőtestre, de mint az általában lenni szokott, a férfinép birtoklóbb, mint a nők.

A szoba befejezése után leült, hogy elszámoljon a mai teendők mely rész vár még elvégzésre. Szinte az összes szobában ki volt már festve a fal fehér színűre, az holnapig megszárad és akkor rá lehet majd kenni a színes festékeket. A konyhában megmérték a bútornak szolgáló helyet és megtervezték, mi hol legyen, miután a régieket szétszedték és a konténerbe hajították. Még a délelőtt megkérdezte Lynt, hogy mégis mik az elképzelései a berendezést illetően, aki nagy sóhajtással egy A3-es papírra levázolta neki.

Ezek után sorra vette, hogy mi marad eredetiben a házban. Az már biztos, hogy a két tükrös szekrény marad, a parketta nappaliban és a három szobában szintén. A konyhai, és a fürdőszobai csempe is megfelelő állapotú volt. A víz, a gáz és az áram jó helyekre volt bekötve így a fal szétverésével sem kellett vesződni. A festékeket miután megvették, betették a kocsiba, és elmentek egy szőnyegáruházba, hogy a folyosón ne a betonon járkáljanak, amit vettek, még mindig a kocsiban vár a beszabásra. A konyha leméretezését még gyorsan elvégezte, majd egy fáradt sóhaj kíséretében dől le az ágyra.

3. fejezet

Visszatekintés utáni szenvedély

Mexikó város, a Legfőbbek főhadiszállása

A raktárépület kimagaslott a többi, szintén romosnak mondható ház közül, mintha csak ő lenne a kiskirály a szemétdombon. A környező házakat beborította a grafiti tömeg, de mivel mindenki tisztában volt vele, hogy ez a hely a leghatalmasabb bandáé, nem mertek ráfirkálni az ifjoncok, akik csupán reménykedtek benne, hogy valaha bekerülhetnek ezek közé az elitek közé.

Az épület belseje most kitakarítva csillogott és az edzőeszközök mind letakarítva, sorba rakva álltak helyükön. A bárpult feltöltve drágábbnál drágább italokkal, előtte a nem is olyan kis pihenő és beszélgető rész, pedig kisikálva és lepucolva. A rozsdás ajtó megolajozva és új zsanérokkal felszerelve. A beltér már nem szürke színű, hanem rikító fehér. A plafonon és a falakon már nincsenek repedések és bemélyedések, mivel ki lett glettelve festés előtt. A változás nagyon szembetűnő, de csak belülről. Kint megmaradt a raktárépület stílusának legtöbb jellemzője, kivéve, hogy a többivel ellentétben az udvar része szintén fel lett takarítva.

A pihenő részlegen tizennégy, tizenöt és húsz év közötti fiatal pihegett a kifulladástól. Ezek közül csupán öt lány volt, Lynt is beleértve. A többi mind fiú. A csapat már négy éve ugyanaz volt, amikor is Lyn és pár haverja eldöntötték, hogy csatlakoznak a bandás életet élők közé. Együtt megvették az épületet viszonylag elég olcsón, mivel már akkor sem volt használatban, utána pedig fokozatosan kezdték újraépíteni. A sok hulladékot, amit otthagytak, több napba tellett elszállítani. A tatarozás sem tartott kevés ideig. Több hónap is eltelt, mire végre elfogadhatóan nézett ki az udvar és a beltér egyaránt.

A mai napon viszont végre végérvényesen is készen lettek, így tudják fogadni a többi helyi bandát és azokat is, akik csak a holnapi nap miatt utaztak ide. Nem hiába, ők voltak a legnagyobb szervezet Amerika területén, ezért sokan próbálkoztak megtörni az egyeduralmukat.

Persze nem csak ez a tizennégy ember alkotta ezt a csoportot. Rain és Rhone, ők mindenben egymás ellentétei voltak személyiségre, míg külsőre szinte hajszálpontosan ugyanolyanok voltak. A csapat esze, Hella, aki olyan erős, ahány agysejtje van, ráadásul a harcművészetek mestere és Eliah védelmezője. Emily a forrófejű, pörgős lány, Dilan barátnője. Az utolsó lány pedig a vezér, Lyn.

A csapat nagymenője, Dilan, aki elég helyes volt, csak néha nem az eszével gondolkodott. Dave, aki a stratéga és a vezető helyettes szerepét töltötte be. Eliah, Lyn bátyja. Frederick, aki csak Fred mindenkinek, de általában ő a beszerző és az adagoló, ha piáról van szó. Rian az ikerlányok bátyja. Kay a jószívű izompacsirta. Simon és Darren akik Bennel együtt főként a versenyekre mennek, mint segédedzők.

Ők, mint a legbelső kör tagjai alkották a Legfőbbeket, másként a Mexikói bajnokokat. Ezen kívül még négy banda volt alattuk. A Victories, a Freedom, a Peace, és a Skate king’s. Mind más szerepet töltöttek be. A Victories a bandaharcokban a területekért, a Freedom a tag-, és új bandaszervezésekért, a Peace az épülő üzletekért és a Skate king’s, a legújabbak, versenyeken vettek részt. Mind függtek egymástól, és mind segítették egymást. A Legfőbbek közé persze eddig egy új tagot sem vettek fel, de a többi banda gyarapodott pár emberrel az évek során. Viszont bejutni egy ilyen bandába nem volt és nem is egyszerű dolog most sem. Számos próbán kell átesnie valakinek. Be kell olvadnia egy másik bandába és apró információkat kiszivárogtatni, majd egy versenyen legyőzni mind a négy bandából egy-egy embert. A legvégső próba pedig a türelemé, a kitartásé és a szemfülességé. Kiviszik a jelölteket egy erdő közepében lévő romhoz, ahol több mint két napig kell fejenként két kulacs vízzel és egy szó nélkül boldogulniuk és megkeresni öt címert, majd a második napon elmennek értük, hogy megnézzék az eredményeiket. Amelyik jelvényt megtalálják, abba a csapatba fognak tartozni. Legalábbis négy esetben. Az ötödik jelvény, a Mexikói bajnokoké, és aki azt megszerzi, választhat, hogy melyikbe akar tartozni.

A mai napon volt a szokásos beavató ceremónia. Több mint húsz ember várakozott kint az udvaron, míg belül már csak a Victories csapatának a tagjai hiányoztak. Mindegyik személy átment az első két vizsgán, így csak a címerkeresés maradt hátra.

Már vagy tíz perccel elmúlt dél, amikor felhangzottak a fütyülések és a tapsok, amivel az eddig veretlen Victories banda megérkezését jelezték. Az újonnan vett ajtó minden zavaró hang nélkül feltárult, hogy beengedjen tíz izmos fiatalt. A legelsőnek egy apró valami ücsörgött széles vállain, lábai lelógtak a mellkas elé és hosszabb haja eltakarta a csinos arcát.

Három csapat állt fel a négy közül, a negyedik tagjai csupán egy apró fejmozdítással jelezték hogy tudomást vettek az érkezőkről. A fotelek ötszög alakban helyezkedtek el apró résekkel köztük, hogy legyen hol bejutni az alakzatba. Középen egy kör alakú kovácsoltvas asztal üveglappal.

Mikor a csapat minden tagja leült, Lyn fölállt Dave és Eliah közül, majd körbenézett a társaságon. Minden szempár rászegeződött már első pillanattól kezdve, de ő csak egy féloldalas mosollyal az arcán odasétált a késők vezéréhez, Marcushoz.

- Igazán rendes tőled, hogy próbálkozol eltussolni egy ilyen fontos dolgot, de szerintem a húgod sem elég arra, hogy meglágyítsa a szívemet. Hol a fenében voltatok eddig?
- Sajnálom, de az egyik tag beteg lett, amikor a címerünket elrejtettük.

Lyn körbenézett a Victories tíz tagján. Csak négy lány volt ott és hat fiú, nem számítva a csöppséget Marcus nyakában.

- Hol van Hill, Marcus, mi történt vele? – kérdezte remegő hangon.
- A kórházban. Előjött nála.
- Nem, az nem lehet, hazudsz! Hiszen már két éve kikezelték! Nem hiszek neked.
- Tudom, érted! – csattant fel a másik. A többiek szemében csillogtak az elfojtott könnyek. Hilary volt az egyetlen személy, akinek nem kellett bizonyítania Lyn számára.

Két évvel ezelőtt.

Sötét, komor utca lámpafényénél, az egyik lépcsőn egy tizenöt éves forma lány ücsörgött egy veranda lépcsőjén. Csillagos volt az este, bár a köd ezt némileg elfedte. Sírt, zokogott szegény bele az éjszaka csendjébe. A világítást csak a néha elsuhanó autók és a törött üveges utcalámpa szolgáltatta a fájdalomhoz. Ám a lány egyre jobban beleásta magát a sötétségbe. Megdagadt, piros szemei és véresre vakart arca a szépharapdált szájhoz olyan hatást keltett, mintha most jött volna egy autóbalesetből. A ház, ami előtt ült már régen kioltotta fényeit. Csupán egy ablakon szűrődött ki egy éjjeli lámpa fénye, amelynek fényét eltakarta egy emberforma alak, ahogy a szomszédos házon egyhangú fényár ússzon. Kinyílt az ablak és tulajdonosa kipillantott az éjszakába, hogy álmosságtól fáradt szemeit kinyissa a hűvösebb szél. A zokogás csak nem hagyott alább, így mikor a fekete hajú lány meghallotta, lepillantott és meglátta a sáros és nem utolsó sorban csurom víz, zokogó lányt. Kitágult pupillái meredtek a piszkos ruhájú és még mocskosabb hajú alakra. Egy pillanat kellet ahhoz, hogy döntést hozzon, nem megy el ma sehova.

Leszaladt a lépcsőház komor fényében a karcoltüveges ajtó elé, majd kinyitva azt, a biztonsági rács kódját pötyögte be egy kis, számozott négyzetbe. A zár hatalmasat kattant, ahogy kinyílt, de a síró alak mintha meg sem hallotta volna, mivel megállíthatatlanul, a haját tépve és sikítva zokogott tovább. De úgy látszik bánatát csupán egyetlen egy ember hallotta meg az egész városból. Mellette egy nedves bőrtáska, ami valószínűleg fénykorában nagyon drága lehetett. A lány előre-hátra hintázott magában, miközben keservesen sírt és az arca, meg a körme csupa vér volt.

A szoba tulajdonosa lassan, nehogy megijessze a lányt odalépett mellé és elkezdte finom mozdulatokkal simogatni a sáros ruhákba bújtatott lapockáját. Ő pedig összerezzent és abbahagyta a sírást, már csak a szipogását lehetett hallani. Óvatosan, mintha csak egy törékeny porcelánból lenne átölelte és leült mellé a földre. A lány nem tiltakozott. Átázott ruhája átadta a nedvességet az őt ölelőnek, aki nyugtató szavakat mormolt a fülébe, miközben ő görcsösen kapaszkodott az immár piszkos, apró kezekbe.

A vigasztaló mintha csak ez lenne a legtermészetesebb dolog egy vadidegennel szemben, feláltatta és átbújtatta a kezét a sáros lányon, majd bevezette a házba, fel a lépcsőn. Nem törődött a ruhájukból és a hajukból csurgó nedves lével és a tudattal, hogy nem tudta kit is visz be éppen tulajdon otthonába. Egy közepes méretű fürdőszobába támogatta, ahol ázott retiküljét a mosógép tetején tanyázó lavór közepébe hajította, nehogy még több levet eresszen. A lány mintha nem is tudta volna, hogy éppen mit tesznek vele, hagyta, hogy kisegítője elkezdje lehámozni róla a hidegre ázott ruhákat. Ám amikor a valaha fehér, akkor már barna színű fehérneműket próbálta róla leszedni, a lány egy aprót sikoltott, de eleget ahhoz, hogy tudassa, ezt már nem kellene. A ház „úrnője” vállat vont, és egy kisebb huzavona után beletaszigálta őt a kád melletti zuhanykabinba.

- És most szépen megfürdünk! Ne aggódj, nem vagyok sem lezbi, sem pedig biszex, sőt, szerintem én vagyok a legheteróbb csaj, aki kifoghattál volna.

Az immáron tiszta vízzel való fürdés segített a lánynak lenyugodni annyira, hogy ne karmolja össze a már csak sebektől díszelgő arcot még jobban. Üres tekintetét rászegezte az őt mosdató lányra, aki éppen a melltartóját próbálta – megjegyzem sikeresen – kikapcsolni, utána pedig finoman, lemosni a melléről és a hátáról, valamint a válláról a kosztömeget egy szó nélkül. Köhögött egy nagyot, mintha meg akarna szólalni, de nem jöttek szájára a szavak. A mosdató mintha észrevette volna, ezért megnyugtatta őt:

- Ne aggódj, nem kell semmit sem mondanod, csak hagyd, hogy megfürdesselek, és lazulj el. Ma már nem kell aggónod semmi miatt.

Ez egy kicsit mintha megnyugtatta volna, így hagyta, hogy a fürdéssel összekötött hajmosás után megszárítsák a haját. Egy fehér selyemköntös alatt francia bugyival és spagetti pántos sárga trikóval aludt el a kanapén Hilary ölében, miután rekedtes hangon elmondta a nevét: Lyn Perla.


A nap sugarai bíbor színűre festették a koszosnak tetsző szürkés-fehér falat. Szépen, lassan kezdett visszaváltozni eredeti színére. A dobozok közt, a földön egy műanyag borítású matracon feküdt Lyn. Ruhája félig felcsúszva, de ezt nem lehetett látni, mivel egy öregnek látszó pokróccal volt befedve. A levegőben fenséges illatok terjengtek, amik a konyha területéről indultak ki. Álmos ásítás szakadt fel az alvó lány ajkai közül, majd szemeit törölgetve ült fel az ágyban.

- Dave – köhögött a reggeli rekedtség miatt. – Dave!

A konyhából egy fehér kötényt viselő csapzott, szőke hajú fiú lépett ki. Csupán egy rövidnadrágot viselt és a kötényt, mivel nyár már javában felmelegítette Ausztráliát.

- Tessék? Mit szeretnél, Napsugaram?
- Napsugár a faszom! Miért nem keltettél fel?
- Tudod, ha felkeltettelek volna, akkor most még durcibb lennél és hallgathatnám, ahogy mindennek elmondasz, de így, már nincs rá időd, mert a bolt, ahol tegnap jártunk nemsokára nyit.
- A festékek! Egyszer nagyon megöllek, remélem tudod!
- Én is szeretlek, Drágám!
- Inkább fogd be a számat! Úgy értem… - Dave visszajött a konyhából ezekre a mondatokra.

Lyn még mindig a matracon ült keze elé tett kézzel és felpillantott az immár közel lévő fiúra. Arcuk közt egyre tűntek el a deciméterek, majd a centik és a miliméterek is.

- Azt hittem sosem kérsz meg rá – suttogta mélyen búgó hangon Dave.
- Olyan szar volt, hogy Fill bácsiék előtt nem csókolhattalak – suttogott vissza Lyn.
- Nem is tudod, milyen nehéz visszafognom magam, amikor csupán egy szál fehérneműben vagy.
- Az a célom, hogy ne sikerüljön, úgyhogy pofa be és csókolj! – A fiúnak esélye sem volt. Lyn olyan hévvel és szenvedéllyel tapadt a szájára, mintha az élete múlna rajta, de Dave-et sem kellett félteni, szó szerint ledöntötte a lábáról a lányt. A lepedőben keletkezett gyűrődések szaporodtak, ahogy egyre nagyobb hévvel érintették egymást, és ahol testük érintkezett forróság söpört végig. A végére mindkettőjük teljes bőrfelülete lángolt. Viszont jobb dolguk is akadt, minthogy holmi forrósággal törődjenek, mint például egy kisebb levegővétel után újra és újra birtokba venni egymás ajkait.
- Úgy kívánlak – mormolta Dave Lyn hajába.
- Akkor mire vársz? Tedd meg és nekem is, meg neked is jobb lesz utána.
- De nem szabadna…
- Ne habozz!

Ezután semmi sem volt közöttük, se ruha, se levegő.

Lyn ruhája az első fejezetben

Lyn táskája

Lyn cipője

Lyn kiskori szobája

Lyn ruhája a második fejezetben

A pultos csaj a második fejezetben

"Benimaci", alias Ben, Lyn régi szerelme.