Bevezető és 1. fejezet

A neve Lyn volt. Csupán ennyit árult el magáról, semmi többet. De amikor megláttam, már tudtam, hogy ő az, akire felnézhetek. Eleinte egyáltalán nem volt normálisnak mondható, pedig olyan kedvesnek tűnt. Tipikus pláza járónak mutatta magát, pedig belül több volt, mint azt bárki el tudta volna képzelni róla.



Ma utazik Sidney-be. Reggel már izgatottan kelt ki az ágyból, hogy régi, boldogtalan életét hátrahagyja. A rózsaszín mamuszba belépve sietett be a magánlakosztályának a fürdőjébe, ahol belevetette magát a fürdőkádba. Lemosta a tagnapi buli nyomait, majd egy kiadós hajmosás után kiszállt a kádból. Alapos törölközés és a sminkelés után ment be a fehér színű fehérnemű-szettjében a szobájából nyíló gardróbba.

- Mi legyen a mai? Mi is legyen? Á, talán az, amit Aliciával vettem! Igen, az jó lesz.

Az említett rózsaszín „csoda” felvétele után a már jó előre bekészített bőröndökkel küzdötte le magát a nagy lépcsőn, mivel, nagy mérgelődésére, a három emeletes házban, ahol lakott a nevelőszüleivel és három fogadott nővérével, nem volt lift. Mérgelődött is egy sort, amiért majdnem kitörte a bokáját a kedvenc magas sarkú cipőjében. Már éppen ordított volna egyet az inas után a másodikról levezető lépcső tetején, amikor megjelent Dave, a reggel ügyeletes inas, aki ki volt rendelve számára a pakolás miatt.

- Na végre, hogy itt vagy! Tudod, mi lett volna, ha kitörik a sarkam, vagy letörik a körmöm? Irtó pipa lettem volna!
- Sajnálom, Lyn kisasszony, legközelebb előbb érkezem.
- Azt ajánlom is! Most pedig menj, és pakolj be a taxiba, amit apci intézett nekem. Remélem a repülőn nem lesz baj veled.
- Láthatatlan leszek, kisasszony.
- Úgy legyen.

Dave lehurcolta a nehéz bőröndöket a már várakozó taxihoz, majd kinyitott ajtóval várta, hogy Lyn megérkezzen. Nem is kellet sokat várni, mire mind a hat ember kifáradt a házból. Mindnek rikítóan szőke haja volt, talán egyedül Lyné volt természetes. Lég-puszik és megjátszott szomorúság után érkezett el az a pillanat, amikor végre elindulhattak a Mexikói reptér felé. Az út hosszúnak tűnt, de Dave és Lyn egyáltalán nem beszélt egymással. Dave meredten nézett ki az ablakon egyenes háttal ülve, míg Lyn mostoha lánytestvérei sms-eire válaszolt.

Kiszállva a kocsiból megcsapta őket a meleg levegő és a nap fénye, mire a szőkeség visongva hisztizett, hogy kenje be valaki naptejjel, ahogy ő mondaná, „naptejcsi”-vel. Dave nagyot sóhajtott, majd az egekhez imádkozva kente be a lány arcát, hátát, dekoltázsát és a lábait. Azt el kell ismerni, hogy egyáltalán nem volt kellemetlennek nevezhető tevékenység ez a számára. Lyn gyönyörű és kívánatos nőnek számított, akárhol is voltak.

Már gyerekkorától arra nevelték a szintén ott dolgozó szülei, hogy Lyn mellett legyen bármilyen áron, mivel ő a testőre, a szolgája és talán idővel a barátja. Hát a testőrség néha igaz is volt. Például a tagnapi partiról is csak az ő ébersége miatt jutottak ki élve. A mestere, Herold, arra tanította, hogy egy percre sem veszítheti szem elől védencét és parancsolóját.

Tíz évvel ez előtt.

- De én nem akajok menni! Miéjt nem tud Lyn kisasszony egyedül babázni?
- Fiam, soha ne mondj ilyet, mivel élete minden egyes percében vele kell lenned. Soha nem veszítheted szem elől őt. Sokkal nagyobb kincs, mint amit valaha el tudnál képzelni. Egyszer majd ő lesz ennek a háznak az úrnője, és akkor nem feledkezik meg azokról, akik segítettek neki fejlődni. Meglátod, ti lesztek a legjobb barátok és társak az idő múltával.

A kis Dave durcásan sietett fel az emeletre Lyn szobájába. A kidíszített folyosók és márványpadló nagy gazdagságról árulkodott, ami még mindig ámulatba ejtette a fiút. Nagy szürkésbarna szemeit a hatalmas ajtókra szegezte, kissé megnőtt, szőke haját kihúzta a homlokából, majd a folyosó végére érve bekopogott egy lila ajtón. Igen kedves olvasó, egy lila ajtón, semmi rózsaszín beütéssel. Ekkor még Lyn is csak egy normális lány volt, semmi több. Miután kinyílt az ajtó, a szoba tulajdonosa behúzta a szerencsétlen, mit sem sejtő Davet, hogy éktelenül fecsegve, mint egy kislány, leültesse minden színben pompázó szobájába.

A sok szín és játék mind a szoba lakójának neméről és ízléséről árulkodott. A falak fehérek, a gerendákról számos kütyü és kacat lóg a fej fölé. A padlón sok játék szín-kavalkádja fedi be a világos lila szőnyeget. Szinte észre sem lehet venni az érzékzavarban az egyszerű, de mégis szépnek mondható halvány-lila ágyat.

- Na, hogy tetszik? Tudom, hogy máj voltál bent, de nem gyönyöjű? Nem rég lettek kész vele, és képzejd, én választhattam ki az ajtó színét szombaton!
- De, nagyon… lányos.
- Az jó, mert én lány vagyok.

Hosszas kínzás következett. A fiú haját legalább négyszer változtatták meg, mire áttértek a ruhákra. Egy mini szmokingot kapott, és eljátszottak egy esküvőt. Mikor már odáig jutottak volna, hogy „A vőlegény megcsókolhatja a menyasszonyt”, Herold lépett be, hogy elkezdjék az edzést. Nem szólt semmit a szmokingos, esküvős látványra, csak meghagyta, hogy tíz perc múlva Dave menjen edzeni. Szegény gyorsan levette az ünnepre való ruhát, majd mivel egy percre sem téveszthette szem elől Lyn kisasszonyt, magával húzta az edzőterembe.

A magángép felszállt az egekbe. A hosszas nyávogásnak a fülzúgás miatt csak az vetett véget, amikor Lyn végre kapott egy salátát.

- Végre egy kis nyugalom a sok kínzás után – motyogta Dave. – Már azt hittem soha nem szabadulok onnan.
- Mondtál valamit, Szívem? - Meg vagyok áldva a sok nyávogással
- Csak megjegyeztem, hogy milyen gyönyörű a kilátás, Lyn kisasszony. Nem nézed meg?
- Hadd nézzem, hadd nézzem! – Lyn belemászott Dave ölébe, majd ráhajtotta fejét a vállára. Ezek után, amikor meglátta az óceánt kigúvadt szemekkel tapadt a nagyobbacska méretű repülőablakra két kezével, arcán pedig a gyönyörtől (Nem gondolunk rosszra ;P), amit látott, döbbenet és tetszés rajzolódott ki.

Néha bele-belementek egy felhőpamacsba és akkor a kisasszony ijedve rázkódott össze, majd megkérdezte, mégis mi a baja a gépnek. Ekkor volt szükség nagy hidegvérre, mivel az út során többször is el kellett magyarázni neki, hogy nincsen semmi baj, csupán belekerültek egy kisebb légáramlatba, ezért remeg meg a gép. De amikor már vagy húszadszorra kellett neki elmondani ezt, akkor szerencsétlen Davenek, aki híres volt türelméről, nagyon vissza kellett tartania magát. Szerencsére az alatt a két év alatt nagyon sokat fejlődött az önuralma.

Egészen az első átszállásig így ültek. Bár Lyn csak úgy elaludt védelmezője ölelő karjaiban, amiket időközben valahogy magára húzott, amikor a gép földet ért, nagyot nyújtózva ült ki onnan. Szegény egész úton egyenesen ült, de most jól esett egy kis csontropogtató előredőlés. Kiszálltak a gépből, hogy amíg újra nem töltik, kinyújtsák elgémberedett tagjaikat.

A nap már lenyugvóban volt, de a marrákesi reptér betonja szinte tűzte magából a forróságot, nem hagyva enyhülést ezzel hőseink számára. Afrika nem hazudtolta meg önmagát. Marokkó még ilyen napszakban is forró és száraz volt. Egy hosszas lazító kocogás tán Dave visszatért az éppen a vezetőnek nyafogó Lynhez, aki nem volt hajlandó tovább maradni. Felkapta hát a vállára, majd beültette a magángépben lévő bőrkanapéba. A pilóta hálásan vigyorgott rá, majd megjegyezte:

- Nem mondom, régóta szolgálom a Perla családot, de nem rémlik, hogy ilyen lányuk lett volna. Minden esetre köszönöm.
- Kérem, ez a dolgom, megvédeni őt mindentől, ami nem válik a hasznára.
- Furcsa egy szerzet maga. Készen vagyunk a tankolással. A legközelebbi megálló Kalkutta.
- Remélhetőleg.

A magángép újra az egekbe szökött. Maga mögött hagyta az afrikai várost, hogy szabadon szálljon az égben. Dave és Lyn egy nem éppen kiegyenlített sakk játszmát próbáltak játszani. Mikor Lyn ezt megunta, elővette a kézipoggyász elnevezést viselő rózsaszín retiküljét, hogy felpróbálja a tegnap délelőtt vett ruhák egy kicsiny részét. A többi a nagybőröndökben volt elszállásolva egy ideig.

- Na, ez hogy tetszik?
- Nagyon szép, Lyn, próbáld meg a másikat is.

Egy fekete pántos miniruha után még egy zöld ing és hozzá egy minisort következett. Végül Lyn ezt is megunta, így egy ideig békén hagyva Dave még épen maradt idegeit felment az internetre, hogy chateljen a barátnőivel és három fogadott lánytestvérével. Izabella, Karola és Julia tipikus szőke libáknak mondhatóak. Szőke haj, szőke ész. Igazándiból nem is Mexikói származásúak. A szüleik akkor utaztak Mexikóba, amikor Lyn családja is, mivel régen őket szolgálták. Pontosabban két éve hagyták abba a szolgálatot, amikor történt egy baleset. Egy baleset, ami mindent megváltoztatott az egész életükben. Lyn persze nem tudott róla, hogy volt egy bátyja, aki eltűnt, amikor a baleset történt. Arról sem, hogy a nevelőszülei valaha a szolgái voltak a családjának, és most az ő vagyonát pocsékolják el. És arról sem, hogy a személyisége nem ilyen volt, mikor még normális volt. Nem, akkor, azon a végzetes februári napon minden megváltozott az életében.

2008. 02. 13. Mexikó város, Perla birtoktól négyszáz méterre.

Ez a nap kivételes volt Mexikó életében. Egész héten esett az eső, az utakat pedig sár fedte be. Az ilyen nap is nagyon ritka Közé-Amerikában, nemhogy egy egész hét lenne belőle. A felhőket baljós szél egyengette az égen egy, nagy fehér pacává. Az úton egy MBW próbált kijutni egy kátyúból a zuhogó esőben. Az autóban Lyn, Dave és még egy fiú és egy lány ült hátul, akiknek Eliah és Hella volt a neve. Lyn bátyja én annak védelmezője. Elől ült egy barna hajú, kék szemű, gyönyörű hölgy és egy szőke férfi a volánnál. Ennek a gépjárműnek volt még egy üléssora, ahol két szék volt. Ezen a széken ültek Dave és Hella szülei, Matthew és Amanda védelmezői, akik Lyn és Eliah szülei voltak.

- Nem megy, Drágám. Innen sétálnunk kell, de inkább futnunk, ha nem akarjuk, hogy megfázzunk mindannyian.
- Jó móka lesz! A kocsit majd elhozatjuk, ha elállt ez a vihar.

Ekkor a tükörből nagy fény jött be és egy kamion nekicsapódott az autó oldalának. Ezek után minden nagyon gyorsan történt. Eliah és Hella hirtelen tűntek el, míg Dave és Lyn valahogy kivergődtek a szétroncsolódott autó maradványaiból. Matthew és Amanda nem élték túl, ahogy Daveék szülei sem.

Régi, íratlan dolog az, hogy a védelmező az védelmezettjével hal. Ez ellen nem sokat lehet tenni. Évszázadok óta, amióta él a védelmezők nemzetsége, minden egyes védelmezőre még kisbaba korában rámondanak egy varázslatot, amiben ez a törvény szerepel. Egyedül akkor törik ez meg, amikor a védelmezett parancsára életben marad a védelmező. Ilyen volt Herold is, aki már évszázadok óta tanítója a védelmezőknek. Az utolsó család volt Daveéké, akik még túlélték a nagy irtást.

Olyan húsz évvel ezek előtt élt egy Aron nevű férfi, aki végcéljául tűzte ki, hogy a védelmezőket pusztítsa. Hogy miért volt ez az érdeke? Azt már nem lehet tudni, viszont nagy számban tűntek el a védelmezőcsaládok generációi Norvégia területén, ott ahol Ők is éltek. Amikor Matthew és Amanda megtudták az adatokat, akkor költöztek Amanda testvérének a birtokára, kinek nem született gyermeke, így ő örökölte az egészet, amikor meghalt. Egy kis idővel később, amikor már nem voltak gyilkosságok, lenyugodtak a kedélyek, de elvileg nem maradt meg egyetlen egy védelmező sem. Az akkori emberek úgy tudták, hogy az egész Perla család és védelmezőik a vízbe fúltak, amikor áthajóztak a tengeren Norvégiából Mexikóba. Így nem féltek attól, hogy valaki is megtalálja őket, de elég pénzük volt arra, hogy jól éljenek.

Ezen gondolatok végigfuttatás annyi időbe telt Dave számára, hogy észre sem vette, de már Kalkutta magánrepülőgépeknek fenntartott repteréről szálltak fel. Lyn már rég elaludt az első osztálybeli székek egyik alvásmódba helyezettjén. Édes álmának bizonyítéka ott volt a párna szegletében. Hamarosan Dave is elszenderült az ülésben.

Mikor másnap felkeltek, már Sidney-i reptér egyik hangárjában voltak. A két vezető kik az út közben váltották egymást, úgy eltűntek, mint a kámfor. Csupán egy üzenet jelezte, hogy valaha is a repülőn tartózkodtak.

”A repülőt holnap szállítják vissza a Mexikói reptérre, kérem, addig hagyják el az utasteret. A csomagjaikat a kijárathoz tettem, az egyik ellenőr már átvizsgálta a repülővel együtt, amíg aludtak, így nem kell mást tenniük, mint kimenni a reptérről és fogni egy taxit a házukig.

Az egyik pilóta”

Nem volt hát más választásuk, mint kiszállni a repülőből, bár Davenek el kellett viselnie egy hatalmas sápítozós jelenetet Lyn részéről. Nem tudván, hogy merre is menjenek, elindultak az egyik olyan csomagszállítóhoz, ami közel volt hozzájuk.

- Elnézést, uram! Nem tudná megmondani, hogy merre lehet innen kijutni?
- Maguk meg mit keresnek itt? Nem tudják, hogy ide tilos a bejövetel? Még a végén elgyúrja magukat egy repülő. Azonnal menjenek el arra, - és egy üvegből készült ajtó felé mutatott – és jelentkezzenek le a portánál.
- Köszönjük, hogy megmutatta az utat, igaz Drágám? – nézett csábosan Lyn a csomagszállítót vezető ember felé. Ezek után nem sok dolguk volt. Dave fogta mind az öt bőröndöt, amiből csak egy volt az övé, és elkezdte húzni az ajtó felé. Lyn utána topogott a magas-sarkújában és az emberről áradozott egy sort. Nagyjából fél órába tellett, míg kijutottak a reptér elé, ahol számos taxi és busz állt. Lyn nem volt hajlandó egyik buszra sem felülni, tehát fogtak egy taxit, hogy elinduljanak az új otthonuk felé.