„Te visszamennél szívesen,
De már nem tudod hová
Minden emlék idegen
Sok régi kép, ami nem hasonlít rád”
(Mester Tamás: Szabadíts fel)
A déli, tüzelő napon sétálva azt gondolták róluk, hogy „Néz, milyen tökéletes pár!” vagy „A fiatalság varázsa egyszerűen gyönyörű.” Igaz, abban a pillanatba legalább egyikük boldog volt. Lyn belsejében ugyan néha felvillant a bűntudat, nem is értette, hogy miért, Dave viszont legszívesebben lenyúzatta volna magát. Ben meg fog ölni, ha ez valaha kiderül… És Hill is ki fog nyírni, Istenem!
- Valami baj van, Drága, olyan nyomottak tűnsz… Talán nem volt jó? – jött a kérdés a kissé lelassult Lyn felől, aki belecsimpaszkodva Dave izmos karjába kényszerítette őt arra, hogy megálljon. – Eltűntetem a felhőcskéket a fejed fölül – csókolta meg őt hevesen. Ám Dave nem válaszolt a felkérésre, így inkább duzzogva fonta össze karjait melle előtt, amitől azok összefeszültek és megemelkedtek kissé. Dave szomorú arckifejezéssel fordult oda, de már nagyot nyelve szegezte pillantását ismét a betonra.
- Sajnálom, de…
- Ez neked túl sok. És nem én vagyok a tiéd, hanem más. Tudom.
- Ijesztő, ahogyan váltogatod a személyiséged.
- Pedig nem tudom, hogy miért van, bár lehet, köze van a mai álmomhoz is.
- Mit álmodtál?
Hilary lakása, a kibukós este után.
A nap már magasan ját az ég tetején, amikor egy hegekkel teli lány felkelt az egyszemélyes kempingágyról. Keze és fél arca is árasztotta magából a gézszagot, mint amikor egy kórházban túl sok fertőtlenítőszerrel mossák ki a használt ágyneműket egy-egy beteg után. Nem is óvatoskodott inkább letépte a kötszert arcáról és kezéről, majd felhúzva térdét ringatta magát újabb álomba, ami mintha csak egy sötét paca lenne, egy perc múlva kitisztult és egy kedves, vörösesszőke hajjal keresztezett arcot láttatott. Kellett egy perc, mire felfogta, nem álmodik, és ez tényleg megtörténik.
- Most nézz magadra, nem voltak jók azok a kötszerek az arcodon? Mit ártottak neked szegények, hogy ilyen rondán elbántál velük? – mutatott a közeli szekrény egyik polcáról lelógva himbálózó, összeragadt, fehér pacának tűnő valamikre.
- Miért… - de ez a kérdés köhögésbe fulladt.
- Inkább csak bólint, jó? – Lyn még mindig kissé köhögve bólintott.
- Hogy miért segítek? – bólintás – Mert átérzem a helyzeted. Nem tudom mi történt veled, mert nem eddig nem mondtál róla semmit, de szeretnék tényleg segíteni, hiszen az a probléma, amely a Legfőbbek vezérét ennyire kiborítja, csak valami nagy dolog lehet, igazam van?
- Honnan…
- Mindenkinek vannak titkai, Lyn mester – hajolt közel a nyakához.
- Csak azt ne mond… - köhögött megint, majd rekedtesen folytatta -, hogy vámpírok léteznek.
Hill elhúzódott majd megfogta a vállát, hogy megpróbálja kitörő nevetését nem annyira látványosan mutatni. Mivel a száját csak egy hatalmas nevetés után tudta volna beszédre használni, csak tagadóan megrázta a fejét, összeborzolva egyik kezével Lyn haját. A kitáguló pupilla jelezte, egyáltalán nem gondolta, hogy a testi kontaktus létrejöhet, miközben ámulva figyelte a még mindig ismeretlen lány vigyorgó arcát. Az mintha csak olvasna elméjében, felkapta a fejét, és megszólalt:
- De egy idióta vagyok, még be sem mutatkoztam! – kiáltott fel hirtelen egy decibellel magasabb frekvencián, mint azt egy normális fül kibírta volna.
- Cssss..! Nem bírom – köhögés – a vinnyogó lányok hangját, szóval lennél szíves lejjebb ereszteni, vagy megmutatni, hogy hol van a távirányító, ami a hangszálaiddal áll összeköttetésben? Nagyon hálás vagyok a tegnapiért, de senkitől, még a csapatom legbizalmasabb tagjától sem viselem el a nyávogó hangokat!
- Öhm… bocs, de most nem számoltam a vinyitisszel küszködőkkel. A nevem Hilary Semul és tegnap este szinte örültem, hogy beléd botlok.
- Mégis mi örülni való van azon, hogy egy félhalott ül a küszöbön, aki ráadásul úgy bűzlik, mint a romlott sajttal töltött egy hónapja használt zokni?
- Hát ez így tényleg nem hangzik jól, de most nézz magadra! Lyn Perla, aki egész Mexikót lenyűgöző technikával tör a bandák közé, majd hamarosan fel a csúcsra. Az összes versenyeteken és háborútokban ott voltam.
- Király, az élet összehozott egy életmentő fanatikussal. Inkább mondd meg, hogy mit szeretnél cserébe azért, hogy tegnap, amikor úgy…
- Amúgy mi történt? Ha szeretnél beszélni róla, én…
- Az egyik barátom miattam vesztette eszméletét és most bent fekszik a kórházban. Kómája van. És nem tudom, hogy ezt miért pont neked mondom el, de jól esik kimondani. Hatalmas bűntudatom van.
- És mi történt?
- Csak éppen ketten sétáltunk a városban, amikor egy kisbusz lefékezett mellettünk. Nem foglalkoztunk vele, mivel azt hittük, hogy valami szállító lehet az. Aztán megtörtént a baj. Az öt férfi, aki kiszállt a kocsiból körbevett minket, de mi persze próbáltunk utat törni. Nem sikerült. Dave-et lefogták, és két kigyúrt skinhead ellen még neki sem volt esélye olyan illuminált állapotban, mint amiben mi voltunk. Gyorsan rácsipogtam a csapatomra, akik szerencsére nem voltak messze, de még így is elkéstek. Mire megérkeztem, már csak Dave és én ültünk, vagy inkább feküdtünk félholtan. Legalábbis én lelkileg ő meg testileg volt az. Az egész az én hibám volt, ha nem erősködöm, hogy el akarok menni, akkor ez nem történik meg.
- De hova mentetek? Mi volt olyan fontos, hogy az éjszaka közepén akarj odamenni?
Lyn nem válaszolt, csak az arcán megjelenő piros rózsák jelezték, hogy ez a kérdés igen indiszkrét dolgokat fed, ezért Hilary nem erősködött tovább. Felállt, majd a konyhája felé vette az irányt, magával húzva Lynt is, aki nem ellenkezett, mivel egyrészt gyenge volt, másrészt kezdte megkedvelni a lányt.
Semmi giccs, semmi fényűzés, semmi értelmetlen dísz, semmi rózsaszín flitter, leginkább ezek illettek a konyhára. A berendezés modern stílusú, de mégis régies hangulatot idéző, a konyhai eszközök rendbe sorakoztak a fiókok és a polcok sokain és a föld makulátlan, szinte már enni lehet róla. Ez a tisztaság már visszataszítónak hatott volna, ha Hill nem kezd el pakolni az egyik fenti szekrény „mélyéről”, amivel felborítja a rendet. A plakátnak ható kép, amit a konyha eddig alakított, felborulni látszott, mivel a tulajdonosa szépen kirakott a konyhaasztalra és az eddig üres pultra egy csomó gyógynövényt tartalmazó tasakot és apró, teafüves dobozkát. Vagy egy sereg angolnak elég lett volna ez a mennyiség több hónapi teadélutánra. Azonban most csak ketten voltak a konyhában élők, leszámítva az ablak felét eltakaró fikusznak, aminek levelein átsütött a nap, smaragdos hatást keltve a szemnek.
Lyn, amikor Hill már vagy a századik apró csészét törölgette le, nehogy poros legyen, mér nem bírta, muszáj volt egy gúnyos megjegyzést ejtenie.
- Ez aztán a teázás, csak egy cseppet nem vagyok angol hangulatomban, és nem szoktam csészét törögetni minden egyes alkalom előtt a vendégek szeme láttára, azonban, ha már ennyire ki akarod idegelni a jelen pillanatban egyetlen vendégedet, meg kell kérdeznem: Ne segítsek?
- Ez igazán kedves tőled, de ne törölgess, hanem inkább rakj abba az elektromos forralóba egy vizet, és ha már bele raktad, akkor indítsd is be, jó?
Lyn úgy tette, ahogy mondták. Egy csöppet fintorogva és magában morogva lépett oda a fehér konyhapulton álló masinához, majd a csapból öntött bele vizet. A sárga színű csempe eszébe juttatott egy szőke üstököt, ami most nincs vele és lehet soha nem is lesz.
- Érezted már úgy, hogy nem bírod valaki nélkül? Hogy egyszerűen tehetetlen vagy nélküle? Hogy nem tudsz másra gondolni, csak arra, hogy mikor lesz már veled? Nem vagyok szerelmes, de úgy érzem, mintha a másik felemet vesztettem volna el akkor, amikor kómába esett.
- Értem mire gondolsz. David eddig minden idejét veled töltötte, de most hogy nincs itt, megtapasztaltad, hogy milyen nélküle.
- De legalább te átlátod a helyzetet, ha már én nem igazán.
Hirtelen szólalt meg a csengő idegesítően berregő hangja, mintha a légy úgy zümmögne a konyhapult tetején, hogy szárnyai apró, de nagyhangú csörgők lennének. Mind a ketten megfagyva álltak és értetlenül néztek egymás szemébe.
- Nem akarod kinyitni? Mégis csak hozzád jött valaki…
- De még a szüleim sem tudják, hogy hol lakom, egyedül a sulim dirije és a bátyám van tisztába vele, de őket nem vártam mára.
- Akkor nyissam ki én? Mert idegesít ez a hang, még a saját hangját sem hallja az ember tőle!
- Csak vigyázz, nem akarlak még egyszer felszedni a padlóról.
Lyn odaosont az ajtó elé, de amikor rátette volna a kezét elbizonytalanodott. Mi van, ha valami perverz buzi az? Elbánok én egy kis buzi gyíkfinggal! Most már bátrabban kulcsolta rá ujjait a rézfogantyúra. Lenyomta a kilincset és az ajtó apró nyikkanás kíséretében faltárult, de még nem mert kinézni rajta. A csörgés rögtön abbamaradt, és Lyn odafordult az ajtóval szembe. Egy kissé csapzott, korházi ruhát viselő, szinte már férfinek mondható fiú állt az ajtóban, bár talán a görnyedt szó jobban illene rá. Az arcán és a lábán, mivel csak ezek látszottak valamennyire, csupa kék-zöld folt éktelenkedett. Szinte egyetlen egy pontja sem volt ép. Kissé nehézkesen felemelte eddig lógó fejét, majd kissé nedves szemét belefúrta a már könnyező Lynébe. Egy pillanat kellett hozzá, és már csak a szőke hajzuhatagot látta a szemével, de nem is kellett, hogy lásson bármit is. Újra ott volt, a másik felével, nem kellett külön pusztulniuk tovább. Együtt megbirkóznak minden ellenakaróval. És legközelebb jobban figyelnek.
- Én… én…
- Sshhh! Nincsen semmi baj. Már itt vagyok és vigyázok rád, soha nem kell többé egyedül lenned. Ne félj! – suttogta.
- Nem tudtam mit kezdeni Dave, annyira fájt, hogy lehet, soha többé nem leszel velem! De hogy találtál meg?
- A szívem meg a telód nyomkövetője segített…
- Neked nem szabadna még felkelned! Majd visszakísérlek a kórházba és…
- Öhmm… David?
Az említett felkapta a fejét az ismerős hang tulajdonosára. A pupillája pillanatokon belül felvette a tányér alakot, majd egy felkiáltással: Hill! ölelésre tárta a szabad karját. A lány nem sokat váratta, szinte repült az ölelésébe, de azért vigyázott, nehogy fájdalmat okozzon tettével. Lyn kérdő tekintetét látva felváltva kezdtek el magyarázkodni.
- Emlékszel még a kicsi Hilary Semul-ra? Tudod, akivel együtt voltunk táborban úgy négy éve.
- Ahham, és folyton odaadta a csokiadagját, mert azt mondta, hogy nem szereti. A csokit!!
- Nah, akkor bemutatom neked idősebb kiadásban.
Lyn odapillantott Hillre és mintha egy villanykörte kapcsolt volna feje felett.
- Tényleg, te meg folyton elkérted a csokikat és egy Hilary feliratú dobozba tetted őket.
- Ha az a célod, hogy zavarba hozz, sikerült, te nyertél.
- Pedig reméltem, hogy tovább kínozhatlak.
- Öhm… Akkor most mi van? – kérdezte Hilary zavartan. – Eddig nem is emlékeztem arra, hogy ismerjük egymást.
- De így legalább nem egy teljesen idegennél töltöttem az estét.
A Nagy Jelen
A festékek felkenése igen hosszadalmas folyamatnak bizonyult, főleg mivel ki is kellet glettelni a repedéseket, amik az idők során keletkeztek a falban. De az sem volt valami szívderítő látvány, ahogy a műkörmös szőkeség csapzottan fekszik a padlóra helyezett ágyon, hajában és a direkt erre a célra vett új ruhájában festékfoltok. Helyenként még a bőrén is egy-egy paca díszelgett. Egy ideig biztosan nem akar majd festeni az biztos. Enyhén kicsavart végtagokkal vetődött le úgy fél órája, egyedül hagyva szegény Dave-et a többi munkálatokkal.
De az fele ennyire sem tűnt kimerültnek, inkább vidáman festett a teddy-hengerrel a falra és a plafonra. Dudorászni is volt ereje közben, csak hogy még jobban bosszantsa Lynt. De a látszat néha csal, valójában egy kissé ő is kimerült volt, miután mindent ő hordott haza a boltból, ahol megvették, a faljavításhoz szükséges dolgokat. Ám előbb még benéztek pár bútorboltba és a háztartási gépeket is szemrevételezték. Így ma sokat haladtak a ház otthonná tételével, ha minden jól alakul, akkor már csak pár hetet kell kihúzniuk a földön alvás kényelmetlenségeit. A konyhabútorokat pedig a ma érkező konténerbe suvasztották, amiben szinte az összes az utcába lakó férfiak közül segédkezett, hála a csábos szemek gazdájának. A nők is jöttek volna, mivel szinte az összes kíváncsi volt a csupa-izom felsőtestre, de mint az általában lenni szokott, a férfinép birtoklóbb, mint a nők.
A szoba befejezése után leült, hogy elszámoljon a mai teendők mely rész vár még elvégzésre. Szinte az összes szobában ki volt már festve a fal fehér színűre, az holnapig megszárad és akkor rá lehet majd kenni a színes festékeket. A konyhában megmérték a bútornak szolgáló helyet és megtervezték, mi hol legyen, miután a régieket szétszedték és a konténerbe hajították. Még a délelőtt megkérdezte Lynt, hogy mégis mik az elképzelései a berendezést illetően, aki nagy sóhajtással egy A3-es papírra levázolta neki.
Ezek után sorra vette, hogy mi marad eredetiben a házban. Az már biztos, hogy a két tükrös szekrény marad, a parketta nappaliban és a három szobában szintén. A konyhai, és a fürdőszobai csempe is megfelelő állapotú volt. A víz, a gáz és az áram jó helyekre volt bekötve így a fal szétverésével sem kellett vesződni. A festékeket miután megvették, betették a kocsiba, és elmentek egy szőnyegáruházba, hogy a folyosón ne a betonon járkáljanak, amit vettek, még mindig a kocsiban vár a beszabásra. A konyha leméretezését még gyorsan elvégezte, majd egy fáradt sóhaj kíséretében dől le az ágyra.
