8. Dave és a női holmik

Chest to chest.
Nose to nose.
Palm to palm.
We were always just that close.
Wrist to wrist.
Toe to toe.
Lips that felt just like the inside of a rose.
So how come when I reach out my finger.
It feels like more than distance between us…

Rihanna: California King Bed


Dave és Lyn az első bútorokat áruló boltba léptek be, amit megpillantottak bejövet. Dave, amint bementek már húzta volna is ki Lynt, de ő kitért a toló karok elől, és furcsán méregette a férfit. Összeráncolta a homlokát és Dave homlokára tette a kezét, aztán még furcsábban nézte őt.

- Mi a baj? Lázad az nincs, de furcsán viselkedsz. De tudod mit, nem érdekel, csak menjünk be végre. – Megfogta a másik kezét és behúzta az érdekesnek tűnő hatalmas helyiségbe.

Fa, fém, kerámia, szivacs, csipke és bőr. Konyhabútorok és ülőgarnitúrák széles tárháza, ágyak sokasága és szekrények tömkelege. Amikor beléptek több előadó is feléjük fordult köztük egy, akinek mihelyst megpillantotta őket kitágult a pupillája. Lyn már egy másik eladóhoz sietett, hogy kikérje a véleményét és átadja a méreteket, amiket előző nap Dave volt olyan szíves lemérni, míg kísérője és a kitágult szemű egyed ijedten pillantott egymásra. Dave ránézett Lynre, aki éppen kritikus szemmel mért végig egy ébenfából készült éjjeliszekrényt, majd odalépett a rég nem látott férfihez.

- Eliah, te meg mi a faszt keresel itt? Itt van az egész Freedom is?
- Dave, én is kérdezhetném ugyanezt. Kérdésedre válaszolva, igen, itt vannak ők is. Hellával az élen.
- Hella? Tényleg? Hol van, most azonnal látni akarom!
- Itt van valahol, tudod, nem nagyon tud egyedül hagyni.
- És pontosan hol? – Dave egy erős szorítást érzett a vállán, a fájdalomtól a lábai megremegtek és könnyezni kezdett a szeme. Már az összecsuklás szélén állt, amikor a kéz elengedte és még egyszer egy jó erőset rávágott az előbb megszorongatott vállra.
- Szia öcskös, de rég nem láttalak!
- Jah, csak azelőtt, hogy azt hittem, annyira elégtetek, hogy nyomotok sem maradt, Lyn egy hónapig kórházban került és amnéziás lett, majd elkezdődtek életem legnehezebb évei.
- Ne vedd zokon, Davie baba! – csapott még egy nagyot öccse vállára.

Dave elkezdett magában szitkozódni és randa pillantásokat lövellt nővére felé, aki csak hasát fogva nevetett ezen.

- Csak nem elpuhultál, Öcsi?
- Ah-ha, per-sze – nyögte ki és közben próbált ironikusnak hangzani.


-- >*.*< -- Két évvel ezelőtt, Mexikóváros egy magánkórháza. Az ájulás után.


Arra keltem, hogy valaki rázogat, nem volt valami kellemes, azt meg kell hagyni.

- Gyerünk, Lyn! Kelj fel, Édesem! – Egy mézes-mázas, női hang szólt hozzám, ami ismerős és irritáló is volt egyben. Nem tudtam nevet, vagy arcot kapcsolni hozzá, pedig emlékeztem magára a frekvenciára, amin beszélt, bár ezen nem kel csodálkozni, hiszen egy ilyen hangot nem felejt el könnyen az ember. A nő elkezdett rázogatni és csipkedte az arcomat, felettébb zavaró volt. Elfordultam tőle, de nem hagyott, lehúzta rólam a takarót, és már éppen kezdett volna a lábamnál fogva kihúzni az ágyból, amikor belépett egy orvos. Azt az elképedést, amivel ránézett a nőre, le kellett volna fotózni, és eltenni az utókor számára.

- No de kérem! Hogy képzeli, hogy így bánik a beteggel? Azonnal távozzon a szobából!
- Jaj, ne legyen már ennyire szigorú, doki! Csak felébresztettem, hogy szóljak, ma már hazajöhet velünk, ugye, Kincsem?
- És az hol van?
- Hát a birtokon, Gwendolyn, hol máshol?
- És az hol van?
- Te kis mókamester, szeretsz viccelődni! Mindig is ilyen voltál. Na de most szólok Juliának, hogy szóljon a többieknek, ma végre hazajössz hozzánk. Végre újra egy család leszünk, mint a baleset előtt, amiben tragikusan – ezt a szót gúnyosan mondta – életüket vesztették a szüleid és a barátaik, na meg persze a bátyád és a kis barátnője, mi is volt a neve? Ja igen, Hella! Ördögfióka volt, annyira nem kár érte – hadarta el, de én így is értettem.
- Várjon! – A nő visszafordult, és egy nagy sóhaj kíséretében a fintort egy átlátszó mosollyá varázsolta az arcán. – Hol van az a fiú, Don vagy Diego…
- Áhá, Dave, igaz?

Egy bólintással válaszoltam, és kérdőn tekintettem bele a gonoszan vigyorgó nőnek a szemébe.

- Most éppen a házban takarít.
- De… de ha ő a barátom…
- Még csak ki se ejts a szádon ilyen borzalmat, még hogy egy Perla egy közönséges kis alkalmazottal járjon!
- De ő nem is… vagy igen?
- Hát persze, Kedvesem, amikor itt volt bent, akkor is csak a munkája miatt aggódott, bármit is mond, ne hidd el neki!
- Jó… - feleltem elhúzva ezt az egyszerű, két betűből álló szót.

Nemsokára visszatért, és arcán még mindig látni lehetett azt a gonoszkás mosolyt, amit eddig csupán egyszer láttam, de nem emlékszem, hogy mikor. Rubinvörös ajkait szólásra nyitotta, és idegesítő hangon közölte velem a következőket:

- Nagyon remek híreim vannak a számodra, Kedvesem! Most beszéltem az orvosokkal és…

De ekkor megszólalt a telefonja, elővett a farzsebéből egy olyan ronda telefon”csodát”, amit szerintem még életemben nem láttam, bár erre nem emlékszem.


-- >*.*< -- Dave-et még jó ideig nem mentette meg senki a rég nem látott testvére karmaiból. Hella kíméletlenül bepótolta az elvesztegetett két évet, amit egymástól távol töltöttek. Lyn pedig eközben békésen nézegette a konyhabútorokat, ágyakat és egyéb szekrényeket, amik közül eddig csupán nagyon kevés felelt meg az elvárásainak. Az ágyakat vizsgálgatta éppen, amikor megérezte, hogy bámulják. Egy fiú volt az, akinek hosszabb, vállig érő, sötétbarna haja, barna szeme és nyúlánk testalkata volt. Lyn megnyalta a szája szélét, miközben mélyen belenézett a huszonéves fiatal szemébe, hogy aztán nevetését visszatartva rebegtesse meg neki a szempilláját, miközben a szemlélt ádámcsutkáját agyonmozgatva fel és le, nagyokat nyelve pirult el. Lyn odahajolt az egyik alkalmazotthoz, és a fülébe súgva megkérdezte a fiú nevét, amit az egy kis mustrálás után készségesen megmondott, bár hozzátette, hogy ha lehetséges, akkor Lyn ne okozzon neki lelki terrort, mert szükség van a munkájára. - Szóval Ben… - sétált oda hozzá csípőmozgással. – Szeretsz játszani? A kérdezett nem tudott a kérdésre figyelni, mivel Lyn mélyen dekoltált felsője jobban lekötötte, mint a csábos hang. Szerencsétlen mit sem tudott tenni, mint az ismétlésre nagy fejbólogatással felelni. - És szereted a piszkosabbakat is? – búgta a manikűrözött körmét a fiú mellkasán végighúzva. - Lyn, hányszor megmondtam, hogy ők is érző lények! – Dave úgy tűnt megszabadult vad nővére izmos karjai közül, és végre ténylegesen is a házfelújításra tudta fordítani a figyelmét. Na meg Lynre. A lány bosszús szikrázó szemeit ráemelte a védőjére, majd felhúzva orrát mutatta meg tiszta orrjáratait, ezzel is kifejezve sértődöttségét. Dave csak felemelte egyik szemöldökét, majd inkább vállat vonva megfogta védence kezét, hogy végre áttérjenek a berendezések megrendeléséhez. - Akkor lesz az a négy ágy, a négy éjjeliszekrénnyel, a hét tükör, azok a polcok és a konyhabútor, ami a kirakatban látható. És ha lehet, szállítsák ki holnapra, mert nem akarok többet rezsón főtt ételt enni. Amíg Lyn kifizette előre a számlát, ami nem kicsit volt magas, Dave sanda pillantást vetett Ben és a nővére távolabbi alakjára. Már jó régen nem látta Hellát, hiszen amikor a baleset történt, ő azonnal lelépett Eliah-val. Még magának sem akarta bevallani, de jól esett neki a másik közvetlensége felé. Lyn parfümjének fullasztó illatcsíkja miatt köhögő görcsöt kapott a nosztalgiázás közben, ám szerencsére a tüdeje már ki volt képezve az ilyesfajta támadások ellen. Pár másodperc alatt helyreállt a légzésének üteme, és követte a kíváncsian felé tekintő Lynt. - Jössz már? A dupláját fogom elkölteni itt, mint amennyit eddig költöttem. - Biztos, hogy nem akarsz inkább hazameni? Biztos nagyon fáradt vagy ennyi agyat megerőltető munka után… - Nagyon vicces vagy, de ne is reménykedj! Utoljára Mexikóban vásároltam és kezdek egyre divattalanabb lenni. De annyira nem kell aggódnod, csak ha nincsenek mozgólépcsők… Ha Lyn vigyorog, az már alapból egy rossz ómen. Nem is csalódott, a végére a boltok kivétel nélkül ki voltak fosztva, és ahogy oda-vissza járkált a kocsihoz óránként, mivel nem bírta volna a tömeget, azon gondolkodott, vajon mi a fenével érdemelte ki, hogy papucsférjeket megszégyenítően engedelmeskedjen egy amnéziáz, libaként viselkedő lány szeszélyeinek. Nem talált rá választ, de a lába legalább még inkább izmosabb lesz. - Komolyan, egy kondizó ember nem mozog annyit egy egész hét alatt, mint amennyit én egyetlen napon! – dühöngött magában. Lyn pedig észre sem vette, éppen egy elektronikai boltból jött ki elégedette, és kihúzott jó pár tételt egy olyan listáról, amit Dave még életében nem látott. - Jó hírem van! Megtaláltam az összes kütyüt, ami kellhet, szóval már csak egy kozmetikai bolt van hátra. Ezeket vedd meg, minden le van írva, én pedig hozok addig egy kis kaját, meg hörpölnivalót. Dave-nek sem lehetősége, se ideje ne volt tiltakozni, amikor újabb köhögőgörcs tört rá Lyn parfümje miatt. Így vesztesként kullogva sétált be egy Rossmann-ba, majd elkezdte vizsgálni a listára írt első tételt.

Egy csomag normál méretű Jessa

- Normálisan nem tudott volna fogalmazni? Talán a második értelmesebb…

Egy a legújabb Vénuszból, de rózsaszínt, ne kéket. Zöld még esetleg

Dave úgy érezte, menten sírva fakad, mert Lyn már megint férfi szemnek nem illő dolgokat vetet vele, amikor nagyon jól tudja, hogy ezzel mennyire fel tudja őt húzni. De a kis dög még élvezi is, hogy az egyetlen dologgal kínozhatja, amihez nem ért!

Egy doboz OB mini*
Egy csomag zöld Veet gyanta



Egy korosodó asszony Dave válla fölött olvasta el az apró, mindössze öt tételt tartalmazó, de annál kínosabb listát. Elnéző mosollyal az arcán kocogtatta meg a kétségbeesett fiú vállát.

- Fiatalember, ha jól sejtem, akkor segítségre lenne szükséged.

Dave felkapta, vagyis inkább lekapta a fejét az apró nénire, és kiskutya tekintettel nézett annak különösen élénken csillogó, tengerkék szemeibe.

- Jómagam már több tíz unoka és négy gyerek után tapasztaltnak vagyok mondható.
- Segítene? Tényleg?
- Csak igyekezz, nehogy meggondolja magam.

Viszonylag gyorsan megtalálták az első négy dolgot, amit a kisdiktátor felírt, de az ötödike olvasva Dave enyhén zavarba jött, ugyanis a néni odahúzta őt egy polchoz, ami tele volt óvszerekkel.

- Na fiam - veregette meg a vállát -, remélem, innen már menni fog. És legközelebb ne vállalj olyat, amit nem tudsz teljesíteni. Remélem, még találkozunk – kacsintott.
- Visz… - kezdte el az orra alatt mormolni. De mire felnézett, a nini már továbbállt.

Ám ő még mindig a polc előtt tűnődött azon, vajon melyik is felelne meg, és minek is ilyen Lyn számára. Töprengéséből egy gúnyos és ismerős hang szakította ki.

- Nem tudsz választani, Eunuch?

Dave a gúnyosan vigyorgó Emily felé nézett, majd egy hatalmasat sóhajtott az égbe.

- Mi a fenéért kell mindenkinek ezen a hülye helyen dolgoznia, aki le megalázóan viselkedik velem?
- Ugyan, ne morgolódj már, hiszen nincs rá semmi okod.
- Mondja ezt az, aki pár perccel ez előtt még Eunuch néven szólított.
- Ezt sem te, se én nem mosom le magamról, elismerem, de ezen kívül van okod panaszra?
- Mondjuk az, hogy egy öreg néni is jobban ért ezekhez a vackokhoz – bökött a kosara tartalmára –, mint én.
- Ez egyáltalán nem meglepő, mivel eddig mindig másra testálódott át ez a feladat.
- És most miért kell nekem ezt megoldanom?
- Mert most Te vagy az, aki gondoskodik róla. Egyedül te vagy mellette.
- De Nik is ott van a szomszédban…
- Niknek más feladata van, ezt te is tudod. Szerencséjére Glor még csak hét éves.
- Annyira megnyugtató vagy, tényleg. – fintorgott Dave gunyoros hangon.
- Én nem foglak pátyolgatni, azt felejtsd el. Inkább Hill az érzelgős, nem én.

Dave ekkor unta meg, hogy a véleményével és a lelki világával mit sem törődnek, szóval inkább lekapott pár kotonos-dobozt, majd elindult a pénztár irányába.
Oda sem figyelt, miközben kipakolta az összes borzadályt, amíg az eladó mosolygós szemével nem találkozott.

- Rain…
- Én Rhone vagyok.
- Akkor Rhone.
- Vagy mégis inkább Rain?
- Szórakozz azzal, akivel tudsz!
- Azt teszem – vigyorgott elégedetten.

Dave a kezébe nyomta a pénzt, majd elindult, hogy megkeresse Lynt, a két lány pedig Rhone-nal kiegészülve, nevetve integetett neki búcsút. Dave a szatyron töltötte ki minden mérgét, lóbálta és apró lyukakat lyukasztott rajta a nejlonba nyomva ujjait, de elszakítania nem sikerült. Bosszús tekintettel nézett körbe, mígnem egy az étkező büfék által közbezárt ebédlő egyik asztalánál egy salátát majszoló Lynen akadt meg a szeme. Odasietett, majd levágta az asztalra a szatyrot. Lyn értetlen és ártatlan tekintete csak még jobban felszította a tüzet a lelkében, és végül kiborult:

- Hogy a fenébe vetethettél velem ilyen dolgokat, az üzletben azt hitték, transzvesztita vagyok! És…
- Nyugodj le, add ki magadból, nincsen semmi baj!
- Már hogy a fenébe ne lenne baj, ha egyszerűen…
- Dave, mi a bajod, megijedek tőled?!
- …folyton megalázol?

Megjegyzéz: *Asztráliában nem kapni OB-t, sem semmi ilyet, szóval ha valaki kimegy, akkor vigyen magával. Viszont ahhoz, hogy Dave idegei eljussanak a végső kiborulás szintjére ilyet is vetetni kellett vele :P

7. Világos

Leszel még velem,
Ezzel nyugtatom az úton
Megfáradt szívem.

/Nevelőapám, Nagy Nándor/


- Ne ijessz rám még egyszer, ha megkérhetlek, mert ki fog hullani az egész hajam, ha így folytatod!
- Nem tehetek róla, túl csábító… – mondta Lyn nagyon halkan, majd ránézett Nikre. – Én ismerlek téged.

Nik elsápadt, nem tudta, hogy mitévő legyen, hiszen hazudni nem hazudhatott, azt világ életében kerülte, mindig nyíltan a szemébe mondta mindenkinek a véleményét, ám az igazságot sem mondhatta, mert akkor bajba kerülhetett volna. Nem hagyhatta, hogy miatta egy több éves munka menjen kárba, mert akkor valószínűleg az összes Legfőbbek taggal összetűzésbe keveredett volna, ami egyetlen egy ember számára sem lett volna kívánatos helyzet, csak ha az, aki ezt teszi, nem akar öngyilkos lenni. Normális helyzetben mindegyikük, kivéve talán Emily-t, nagyon kedves és humoros személyiség, de nem szabad őket felhergelni. Egyedül az a nő teheti meg ezt, aki éppen ott fekszik a padló előtte, és kérdő szemekkel bámul fel rá.

- Ugyan, Lyn, már honnan ismernéd, mikor csak most költöztek ide a lányával? – törte meg a csendet Dave.
- Igen, nem hiszem, hogy találkoztunk volna már. Amúgy a nevem Nikola Monroe, ő pedig Glor… Monroe – mondta Nik még mindig kissé zavarodottan.

Lyn végre erőt gyűjtött ahhoz, hogy fel tudjon ülni, és mélyen belenézett az olajzöld szemekbe. Tetszett neki, amit látott, a kissé nyegle, magas férfi szemeiben zavarodottság, kíváncsiság és áhítat volt. A harmadikat már megszokta, és az első sem volt idegen számára, ám eddig még soha nem látott, vagy nem emlékezett, hogy látott volna ilyen őszinte szempárt.

Az eddigiek, kivéve persze Dave-ét, mindig csak a vágyakozó és a tipikus úgy-elvinnélek-egy-körre pillantások voltak, de még soha senki sem akarta megismerni az igazi valóját. Amit belül érzett igazából. Félt ettől az őszinteségtől, mert eddigi arca, ami mindenkinek jutott belőle az utóbbi két évben, tökéletesen megfelelt. Egyedül Dave volt az, akinek néhanapján megnyílt a szíve, és ez mostanában, amióta ideköltöztek, egyre gyakrabban esett meg, szinte minden második órában kedves volt vele! Bár ez egy kicsit túlzás, hiszen még csak négy-öt napja vannak itt. De ha egyszer nem tudok már olyan kegyetlen lenni! Összeráncolta a homlokát, és fintorogni kezdett, akár csak egy macska, aki az úri léthez szokott, de most ki kéne mennie egerészni a pajtába.

- Baj van, Lyn, olyan furcsa fejet vágsz?
- Semmi, semmi, csak…
- Csak?
- Csak, semmi közöd hozzá!
- Jól van, ha nem akarod elmondani, hát ne mondd el, de akkor ne is várj segítséget tőlem.
- Nem is kell a segítséged, inkább hoznál egy kis pohár vizet, ahelyett, hogy itt sápítozol!

Dave sértetten vonult be a fürdőbe, mivel csak ott volt csap, hogy hozzon egy kis vizet a „kisasszony” számára. Pedig már olyan jól elvoltunk! Mit láthatott, amíg eszméletlen volt, hogy ennyire kiakadt tőle? Nem lesz ez így jó, mi van, ha csak a rosszra fog emlékezni? Elmélkedéséből Lyn már zavaróan nyávogó hangja térítette vissza.

- Dave, hozod már azt a vizet?! Szomjan fogok halni!
- Megyek már, megyek!

Mikor már azt hitte, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor megpillantotta Nikolát, akinek az arcán akár tükörtojást is lehetett volna sütni, amilyen piros volt. Lyn pedig éppen a fülébe súgott valamit, ami miatt ez történt vele, de Dave nem tudta pontosan kivenni a szavakat, a hangfoszlányok pedig érthetetlenek voltak a számára. Megfeszült izomzattal várta, hogy Lyn méltóztasson ránézni, és hagyja ott szerencsétlen Nikola fülét, amikor ez öt perc múltán sem történt meg, elkezdett köhécselni. Először csupán apró köhintéseket tett, de ez nem használt, akkor aztán hangosabban kezdett el köhögni, míg a végén már szinte krahácsolt. Lyn megszánta és végre ránézett.

- Miért nem iszol egy kis vizet, Drága, hiszen maj’ megfulladsz. Ott van a kezedben, megengedem, hogy leidd a felét, de aztán kérem, mert túl szárazak az ajkaim.
- Milyen kedves… - morogta Dave. – Belehalnál, ha egy kicsit rendesebb lennél, hiszen eddig is kibírtad!
- Igen, de rájöttem, hogy hiba volt – hazudta, mivel még mindig nem érezte helyesnek ezt a viselkedést. A nevelőapja mindig azt mondta neki, hogy még a legjobb barátja is, akit évek óta ismer, elárulhatja. De túl bizonytalan volt, és ez a maszk most kapóra jött, hogy ne tudja meg senki, mi is játszódik le benne.
- Ma még elvégzem az apróbb simításokat a falon, utána pedig elmegyek a bútorboltba, hogy berendezést vegyek a szobákba, ha minden jó megy, akkor nemsokára készen leszünk. Szeretnél velem jönni? – Dave ügyet sem vetve az előbbi megjegyzésre mondta ki a szavakat, legalábbis látszólag olyan volt, mint aki nem hallotta meg a szavakat. Belül égette a kétségbeesés: Hiszen eddig minden olyan jól alakult, miért pont most kellett visszazárkóznia?
- Természetesen vele akarok menni, nem bízom az ízlésedre a házam berendezését, hogy képzeled!? – Lyn nem amiatt lett dühös, hogy Dave ügyet sem vetett – látszólag – a direkt idegesítő megjegyzésére, hanem mert belül úgy érezte, mintha az egyik fele meg akarná ölni a másikat, ami ijesztő volt, hiszen nem akart még egy skizofréniát is az amnéziája mellé – amiből lassan, de biztosan kezdett kilábalni – mert akkor már végképp mehetne egy dilidokihoz. Az utolsó és egyben első látogatása nem volt valami fényesnek mondható, már a gondolattól is irtózott, hogy bárki is belelásson a fejébe, még ha ehhez a koponyája a helyén is maradhatna. Még nem érezte készen magát arra, hogy beszéljen valakivel, akkoriban még túl friss volt a baleset és rémülten jött rá, hogy nem emlékszik semmire. Szörnyű idők voltak azok.


-- >*.*< -- Két évvel korábban, Mexikóváros, egy magánkórház, Lyn szemszögéből


Kinyitottam a szememet, de szinte azonnal visszazártam, amikor a még homályos látásom ellenére is érzékeltem, hogy túl nagy fehérség vesz körül. Minden tagom sajgott a fájdalomtól és furcsán kábának éreztem magam, utoljára akkor voltam ilyen kába, amikor… Akárhogy gondolkoztam, nem emlékeztem rá, hogy mégis mikor voltam utoljára ilyen állapotban. Ez felettébb zavart és kezdtem kétségbeesni, mivel nem értettem, hogy mi folyik itt. Fájt mindenem, nem emlékeztem semmire, és még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Megpróbálkoztam azzal, hogy megint kinyissam a szememet, se megint csak azt a zavaró világosságot láttam. Aztán meghallottam a kinti zajokat. Nem messze tőlem valami idegesítően pittyegett, és mintha a közelből anyag suhogását hallottam volna. Beszélgetés foszlányai szűrődtek be a függöny mögül, én pedig nem ismertem fel egyetlen egy hangot sem. Megint ki akartam nyitni a szemem, és bár olyan érzésem volt, mintha a kiégett volna, kényszeríttettem magam arra, hogy ne csukjam le a szemhéjamat rögtön. A foltok elkezdtek körvonalazódni, és még mindig homályos látásommal is be tudtam azonosítani, hogy egy kórházi szobában fekszem. A pittyegés egyre sűrűbben érkezett a fülemhez és vele párhuzamban a szívem is dörömbölni kezdett a mellkasomban. Hol a fenében vagyok, és mi történt velem?! A kérdések csak úgy cikáztak a fejemben, de egyre sem volt válasz. Egyedül a nevem villogott a szemem előtt Gwendolyn Perla.

- Lyn, hát felébredtél? Álmodom, vagy tényleg ébren vagy? – Egy kissé álmos, kellemes férfi – vagy inkább fiú – hangját hallottam meg a mellettem lévő fotelből, legalábbis nagyságát tekintve annak illett csak be. – Lyn, nézz rám!

Odakaptam a tekintetem és megpróbáltam fókuszálni, de bár már jobban láttam, mint két perccel ezelőtt, még mindig nem tudtam megállapítani, hogy hogyan is néz ki a fiú, aki felemelkedett ültéből és odahajolt egészen közel az arcomhoz.

- Mi baj van Lyn? Hívjam az orvost? Rosszul vagy, szóljak Bennek, hogy felébredtél? Itt van az egész banda, Lyn. – Nem értettem, hogy miért ilyen kétségbeesett a hangja, amikor nem ő nem emlékszik semmire, hanem én. Ráadásul szapora lélegzete csiklandozta az arcomat és biztos voltam benne, hogy több napja nem mosakodott, legfeljebb arcot mosott. A látásom már majdnem egészében kitisztult, amikor egy újabb személy lépett be a tágas helyiségbe.
- Már fel is ébredt, kisasszony? Dave, miért nem szóltál róla, hogy Gwendolyn kisasszony már magához tért?
- Azért Julia, mert még csak most történt meg, és nem engedtem, hogy tegezz, kis alkalmazott! – Dave az összes felgyülemlett feszültséget a lányon vezette be, és bár nagyon mélyen bánta, nem hagyta, hogy elhatalmasodjon ez az érzés felette.
- Azért nem kell leharapni a fejem, én csak…
- Menj már innen, te okoskodó cafka! Zavarod a levegőt a hidrogénszagoddal!

Julia morogva trappolt ki a szobából, és mire az ajtó bezárult, már egészen jól láttam. A fejem még hasogatott, de legalább a szememnek nem volt semmi baja. Meg akartam szólalni, hogy megkérdezzem, mégis ki ő, de csak nyöszörgésre futotta, a szám túlságosan is ki volt száradva.

- Mi az Lyn, mit szeretnél? – a fiú hangja gyengéddé változott, nyoma sem volt benne az előbbi idegességnek. Ezt kicsit furcsának tartottam, de nem igazán törődtem vele, inkább megpróbáltam keresni egy kis vizet, mivel valahol csak kell lennie.
- Mit szeretnél, Főnök? – Furcsán nézhettem rá, mert elnevette magát és elpirult. – Sajnálom, még nem tudsz beszélni, ami nem is csoda, hiszen több mint egy hónapig kómában feküdtél. EGY HÓNAPIG!? Mi a fenéért kerültem én egy hónapig a kórházba? Ahogy ezt magamban sikítottam – bár legszívesebben hangosan tettem volna – nagyon megfájdult a fejem, és a pittyegés, ami már kezdett csillapodni, újra egyre gyakrabban ismétlődött. Továbbá még mindig nem értettem, hogy ez a fiú mit akar tőlem, hiszen nem is ismerem. Egyáltalán mit akar az jelenteni, hogy „Főnök”? Nekem dolgozik, vagy mi a fene? Nem túl fiatal ehhez? És én hány éves vagyok? Újra megpróbáltam beszélni, és most már egy kicsivel érthetőbbre sikeredett.

- K va te…

- Lyn, én vagyok az, Dave! – A hangja kezdett kétségbeesetté válni, nem értettem, hogy miért, aztán elkezdett kiabálni. – Orvost! Hívjanak egy orvost!

Egészen furcsa érzés kerített hatalmába, egy idegen férfi kezdett el ordítani mellettem, akit még soha életemben nem láttam, nem tudok a nevemen és a becenevemen kívül semmit magamról és egy hónapja kórházban, fekszem, mert... Nem tudom!

Aztán egy öreg, kisség kopaszodó hájas férfi lépett be a terembe, fehér köpenyt viselt és a kezében egy füzet nagyságú fémes csillogású valami volt. Az orrára biggyesztett szemüveget kissé megemelte és rámhunyorított üveges szemével.

- Mégis mi a baja, Kedveském?
- Azt kérdezte, hogy ki vagyok! – ordította a Dave nevű fiú, és utána elkezdett rázkódni. Sajnáltam, és Segíteni akartam neki, bár nem tudtam, hogy mégis miért kezdett el sírni. Furcsa volt az egész, és aztán az az öreg ipse közelebb jött, és kérdezgetni kezdett.
- Emlékszik a nevére?
- Gwe… Gwendolyn.
- Nagyon jó! Emlékszik arra, hogy mennyi idős?
- Nem.
- A szeme színére?
- Nem.
- A családjára?
- Nem.
- Mire emlékszik a nevén kívül?
- Semmire – krákogtam nehezen. A beszéd úgy néz ki nem fog olyan könnyen menni egy ideig.
- Ettől féltem… A kisasszonynak amnéziája van, Uram, ezért nem emlékszik semmire. Igazából a nevére sem kéne, hogy emlékezzen, de néha megesik az ilyesmi.
- Mi? N… nem emlékszik semmire? Ez… ez… borzasztó! Hogy történhetett ez meg? Azt hittem, hogy maguk a legjobb orvosok! Nem elég, hogy a testvéreink eltűntek, a szüleink meghaltak, most még Lyn is… Ezt nem élem túl!
- Ne most adja fel, azzal csak még rosszabb lenne a helyzet. A lényeg az, hogy ne adjon emlékeket a kisasszonynak, hagyja, hogy magától jöjjön rá dolgokra, és örüljön, hiszen az amnéziánál van rosszabb dolog is.
- Ige, van, de az már mind megtörtént. – Dave hangja elkínzott volt és még mindig fogta a fejét.

Miért beszélnek úgy, mintha és itt se lennék? Olyan zavaró! És amnézia, de még mindig nem tudom, hogy miért, aztán meg meghalt szülők, akikre nem is emlékszem, és volt egy testvérem? És ő ki, a nevén kívül még mindig nem tudok semmit. Közben az az idegesítő pittyegés is alábbhagyott, amiről kiderült, hogy a szívem dobogását mutatta. Még láttam, ahogy egy nővér egy ijesztő injekciós tűvel a kezében felém közelít, majd elkapott a sötétség.


-- >*.*< --


Lyn, a visszaemlékezés közben szépen felöltözött és próbálta visszaszorítani a bűntudatát, amivel ájulása utáni első mondatától küzdött.

- Dave… - suttogta, de a férfi már fordította is kíváncsi tekintetét felé. – Ne haragudj, borzalmas egy perszóna vagyok, csak..
- Ugyan, inkább gyere, és nézzük meg, miként lehetne kipofozni ezt a kéglit, út közben pedig elmesélhetnéd, hogy, mi zaklatott fel ennyire.
- Jól van, szóval azt láttam, hogy…

Lyn igen tartalmas beszámolót tartott arról, hogy mostanában van, amikor elájul, csak úgy egyik pillanatról a másikra, és emlékszik dolgokra, arra, hogy milyen volt a baleset előtt, és még arra is, hogy akkor mi történt, és sajnálja, hogy még ezek ellenére is iszonyatosan bunkó módon viselkedett vele, de azt hitte, hogy ezek csak szimpla álmok. Dave csak magához húzta és el sem engedte, még vezetés közben se. Lyn újra megkérdezte, hogy milyen volt, amikor még nem volt amnéziája.

- Lyn, nem igazán beszélhetek neked erről, hiszen ha még rémlik, a doki azt mondta, hogy ne adjak neked emlékeket, mert neked kell eszedbe jutnia mindennek a saját szemszögedből.
- De…
- A te érdekedben nem mondhatok semmit, és még ha kényszeríteni is próbálsz, akkor sem fogok.
- Jó, rendben.

A Gemballa Mirage GT begördült egy nagyobb plázába, név szerint az ashfieldi Burwood Center-be. Az összes parkolóban tartózkodó ember utána fordult a fényes járműnek, és mindegyik kíváncsian várta, hogy mégis milyen személynek lehet a birtokában a csodálatos autó. Kinyílt a vezetőülés felőli ajtó, és mire becsukódott, Dave már nyitotta is ki az ajtót Lyn előtt.

- Mindig ilyen udvarias voltál?
- Szép próbálkozás, de nem mondok semmit.

Dave egy féloldalas mosollyal zárta be a kocsit és hagyta, hogy Lyn belekaroljon. Együtt indultak be az áruházba, hogy kiválasszák otthonuk új berendezését.

6. Megmenekülés

„Every time we lie awake,
After every hit we take,
Every feeling that I get,
But I haven’t missed you yet.

Every roommate kept awake,
By every sigh and scream we make,
All the feelings that I get,
But I still don't miss you yet.

Only when I stop to think about it.

I hate everything about you,
Why do I love you.
I hate everything about you,
Why do I love you.”

/Three Days Grace - I Hate Everythig About You/


Nagy fejfájással ébredt, de nem csak ez volt a zavaró, mindene sajgott, de még ez sem volt furcsának mondható. Amit igazán nem értett, hogy miért hasogat a hátsó fele, miért van hason fekve, amikor ő mindig háton szokott aludni, miért nem emlékszik arra, hogy hogyan jutott ágyba tegnap este, miért nincs rajta ruha, de legfőképp, miért szuszog mellette valaki, akinek a karja az ő derekán van, és egyéb testrésze pedig miért nyomja az ő fenekét?

Óvatosan nyitotta ki a szemeit, de már csukta is vissza. Ez csak egy álom! Ez csak egy álom! Ez csak egy kibaszottul szar álom! Ezen szavak mantrázása közben ismét kinyitotta a szemét, de ismét csak visszacsukta, és ismét magában üvöltötte a fenti szavakat. Harmadszorra is kinyitotta a szemeit, de már nem csukta vissza, egy kis sikkantás jött ki a száján, de szinte azonnal összepréselte az ajkait. Hogy a fenébe történhetett ez meg velem? Kinek ártottam? Mért ilyen kegyetlen a sors? Lehet, hogy nem voltam toleráns soha a buzikkal, de könyörgöm, ez a büntetés egy kicsit már sok(k)!

Összepréselt ajkakkal és szemmel nyúlt a kar után, ami a derekát fogta át. Óvatosan, nehogy felkeltse a parancsnokot, rátette kezeit a másikéra, és lassan elkezdte felfelé emelni. Ám Castiel hirtelen abbahagyta a horkolást, és kihúzva kezét Nikéi közül belenyúlt a fiú alsógatyájába. Szerencsétlen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, csak mereven feküdt az erős karok között. A derekához egyre jobban nyomódott valami, és nem értette, hogy miért pont vele történik mindez. A gatyájában matató kéz elkezdte birizgálni az ágyékán a pihéket, és ez egyáltalán nem esett jól a fiúnak. De a derekának nyomódó erekció egyre csak nőtt, pedig szegény még csak meg sem mozdult, nem értette, mi izgathatja ennyire a mögötte fekvő parancsnokot rajta.

Az a kéz egyre zavaróbb lett, most már a fenekét és a hasát simogatta felváltva. Nik gondolt egyet és egy hirtelen mozdulattal kitépte magát a karok közül, a saját helyére pedig egy párnát rakott. De ezzel nem állt meg. Mikor látta, hogy Castiel parancsnok észre sem vette a hirtelen változást, megfogta az ágy mellett álló éjjeliszekrényen lévő pisztoly, és eliszkolt a sátorból. Nem törődött azzal, hogy minden porcikája sajog, sem azzal, hogy hányingere van, nem, csak örült annak, hogy kijutott onnan.

Bent az újonclakban csupán Matthew volt fent, az összes többi kadét még hortyogva aludt a maga ágyában. A huszonéves férfi csak egy felhúzott szemöldökkel jelezte, hogy tudni kívánja, Nik mégis hol volt egész éjszaka. De Nik nem válaszolt, dühös tekintetét belefúrta a másikéba, és egy szó nélkül ment be mellette az ajtón. Meg sem áll egészen a tulajdon ágyáig, ott pedig elkezdte kirakodni személyes dolgait az ágyra. Nem volt igazán sok belőlük, a nagy részét az egyenruha és az ahhoz tartozó dolgok tették ki. Az összeset beleszórta egyetlen hátizsákjába, amit aztán feltett a vállára. A puska, amit Castieltől vett el, immár kibiztosítva lógott a kezében.

Most nem akadályozhat meg senki! Végre vége a rémálomnak. És a szüzességemnek is…Keserűen elmosolyodott, majd elindult kifelé, ki a horkoló, undorító kadétok közül, akik folyton megalázták és bántották őt, el a fertőből.

Matt megint csak egy felvont szemöldökkel jutalmazta meg, ám most már felállt, nehogy Nik el tudjon menni mellette.

- El az utamból, vagy lelőlek!
- Én nem akadályozlak meg abban, hogy elmenj, a helyedben és is ezt tenném, de egy kérdésre azért igazán felelhetnél.
- Mondd!
- Miért nincs rajtad ruha?

Nik hirtelen elvörösödött, nem tudta, hogy mit mondjon. Eddig észre sem vette, hogy Ádám-kosztümben flangál, pedig átfutotta a fél tábort. Maga elé kapta szabad kezét, majd pedig szégyenlős arckifejezéssel elindult a közös fürdő felé, természetesen hátrálva, nehogy még többet megmutasson magából. Amikor érezte hogy valami kemény nyomódik neki hátulról, akkor odaoldalazott az ajtóhoz és behátrált rajta, majd pedig becsukta, mivel nem volt kedve több embernek megmutatni magát. Éppen elég volt Castiel parancsnok, az őrszeme és Matthew.

Amilyen gyorsan tudott felöltözött, majd kirohant az épületből. Amire nem számított, az az volt, hogy Castiel éppen akkor jön vele szembe igencsak szikrázó szemekkel. Nik szerencséjére azonban a kezében nem volt semmi, ugyanis a fiú fogta a fegyverét. A srác, tudván, hogy most nála van a pisztoly, nem állt meg, hanem még inkább elkezdett futni. Hála a sok erőnléti edzésnek és a motivációnak, hogy szabad lehet Castielnek esélye sem volt utolérni őt, pedig igyekezett.

A kapuhoz érve egy ember állta útját, de a már kibiztosított fegyverrel Nik lábon lőtte, mire a férfi a fájdalomtól összeroskadt. Nik újra kibiztosította a fegyvert és szétlőtte az ajtó zsanérjait. Mire nem jó megtanulni, hogyan kell bánni a fegyverrel. A katonai kiképzőtábor rozsdás vasajtaja hatalmas robajjal esett le a földre, a hangja szinte már fülsértő volt. Nik megremegett, majd elhatározásához híven újra elkezdett futni, nehogy utolérjék.

Már három éve nem látta a külvilágot, mert be volt zárva arra az átkozott helyre. De most, hogy végre szabadon fut, mert bár követik, de közel a szabadulás, egy újfajta, régen nem érzett adrenalinhullám lepte el az egész testét. Már jó ideje futott, amikor megpillantotta Mexikóváros körvonalait. Castiel pedig loholt utána, mivel vissza akarta kapni a fegyverét, és meg akarta leckéztetni a „rühes, mocskos kölyköt”. Nikola Monroe pedig már majdnem beért a városba, lassan Castiel számára is világossá vált, hogy igen jól megedzette a fiút, aki könnyű súlya és alacsony termete miatt nagy előnyben volt vele szemben.

- Mikor már Castiel is beért a forgatagba, nehezebb volt követni a fiút, aki csak simán kikerülte az emberek többségét, könnyen átcsusszant az emberek között. A parancsnok már nem volt ilyen könnyű helyzetben, nagy, izmos termete miatt egyre nehezebben lavírozott, volt, akit még fel is lökött, de nem törődött vele, csak követte a kis vakarcsot. Belőlem nem csinálsz idiótát, te kis vakarcs! Ha elkaplak, olyan büntetésben lesz részed, hogy öregkorodban sem tudsz majd leülni a seggedre!


--- >*.*< ---


A jelen

Lyn feje nagyon fájt, úgy érezte, hogy maj’ szétrobban. Ebben az is közrejátszott, hogy nagyon hangosan veszekedtek az arca mellett, még ha próbáltak is suttogni a vitázók.

- Kellett neked olyan hamar megjelenni, Nik!
- Nem tudtam, hogy így fog reagálni, nem az én hibám!
- Most nézd meg, mi baja lehet?
- Csak elájult Dave, mostanában nem csinálja ezt ritkán, mi?
- Egyre gyakrabban, és úgy hiszem, hogy köze van az amnéziájának ehhez.
- Két év után már jó lenne, ha megpróbálna visszatérni az emlékezete.
- Nem tudom mi lesz akkor, ha soha nem kapjuk vissza a régi Lynt?
- Akkor továbbra is folytatod a csapat vezetését, és reménykedsz, hogy egyszer visszakapjuk régi vezért.
- Mintha a mostanival nem lennél elégedett…
- Én, dehogyisnem!

Lyn pedig éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kinyissa szemeit, majd pedig rámeredjen - bár kissé még homályosan látott – az olajzöld szempár tulajdonosára. Nik kíváncsi tekintettel nézett vissza rá, Dave pedig egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében kezdett el beszélni:

- Ne ijessz rám még egyszer, ha megkérhetlek, mert ki fog hullani az egész hajam, ha így folytatod!
- Nem tehetek róla, túl csábító.. – mondta Lyn nagyon halkan, majd ránézett Nikre. – Én ismerlek téged.