7. Világos

Leszel még velem,
Ezzel nyugtatom az úton
Megfáradt szívem.

/Nevelőapám, Nagy Nándor/


- Ne ijessz rám még egyszer, ha megkérhetlek, mert ki fog hullani az egész hajam, ha így folytatod!
- Nem tehetek róla, túl csábító… – mondta Lyn nagyon halkan, majd ránézett Nikre. – Én ismerlek téged.

Nik elsápadt, nem tudta, hogy mitévő legyen, hiszen hazudni nem hazudhatott, azt világ életében kerülte, mindig nyíltan a szemébe mondta mindenkinek a véleményét, ám az igazságot sem mondhatta, mert akkor bajba kerülhetett volna. Nem hagyhatta, hogy miatta egy több éves munka menjen kárba, mert akkor valószínűleg az összes Legfőbbek taggal összetűzésbe keveredett volna, ami egyetlen egy ember számára sem lett volna kívánatos helyzet, csak ha az, aki ezt teszi, nem akar öngyilkos lenni. Normális helyzetben mindegyikük, kivéve talán Emily-t, nagyon kedves és humoros személyiség, de nem szabad őket felhergelni. Egyedül az a nő teheti meg ezt, aki éppen ott fekszik a padló előtte, és kérdő szemekkel bámul fel rá.

- Ugyan, Lyn, már honnan ismernéd, mikor csak most költöztek ide a lányával? – törte meg a csendet Dave.
- Igen, nem hiszem, hogy találkoztunk volna már. Amúgy a nevem Nikola Monroe, ő pedig Glor… Monroe – mondta Nik még mindig kissé zavarodottan.

Lyn végre erőt gyűjtött ahhoz, hogy fel tudjon ülni, és mélyen belenézett az olajzöld szemekbe. Tetszett neki, amit látott, a kissé nyegle, magas férfi szemeiben zavarodottság, kíváncsiság és áhítat volt. A harmadikat már megszokta, és az első sem volt idegen számára, ám eddig még soha nem látott, vagy nem emlékezett, hogy látott volna ilyen őszinte szempárt.

Az eddigiek, kivéve persze Dave-ét, mindig csak a vágyakozó és a tipikus úgy-elvinnélek-egy-körre pillantások voltak, de még soha senki sem akarta megismerni az igazi valóját. Amit belül érzett igazából. Félt ettől az őszinteségtől, mert eddigi arca, ami mindenkinek jutott belőle az utóbbi két évben, tökéletesen megfelelt. Egyedül Dave volt az, akinek néhanapján megnyílt a szíve, és ez mostanában, amióta ideköltöztek, egyre gyakrabban esett meg, szinte minden második órában kedves volt vele! Bár ez egy kicsit túlzás, hiszen még csak négy-öt napja vannak itt. De ha egyszer nem tudok már olyan kegyetlen lenni! Összeráncolta a homlokát, és fintorogni kezdett, akár csak egy macska, aki az úri léthez szokott, de most ki kéne mennie egerészni a pajtába.

- Baj van, Lyn, olyan furcsa fejet vágsz?
- Semmi, semmi, csak…
- Csak?
- Csak, semmi közöd hozzá!
- Jól van, ha nem akarod elmondani, hát ne mondd el, de akkor ne is várj segítséget tőlem.
- Nem is kell a segítséged, inkább hoznál egy kis pohár vizet, ahelyett, hogy itt sápítozol!

Dave sértetten vonult be a fürdőbe, mivel csak ott volt csap, hogy hozzon egy kis vizet a „kisasszony” számára. Pedig már olyan jól elvoltunk! Mit láthatott, amíg eszméletlen volt, hogy ennyire kiakadt tőle? Nem lesz ez így jó, mi van, ha csak a rosszra fog emlékezni? Elmélkedéséből Lyn már zavaróan nyávogó hangja térítette vissza.

- Dave, hozod már azt a vizet?! Szomjan fogok halni!
- Megyek már, megyek!

Mikor már azt hitte, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor megpillantotta Nikolát, akinek az arcán akár tükörtojást is lehetett volna sütni, amilyen piros volt. Lyn pedig éppen a fülébe súgott valamit, ami miatt ez történt vele, de Dave nem tudta pontosan kivenni a szavakat, a hangfoszlányok pedig érthetetlenek voltak a számára. Megfeszült izomzattal várta, hogy Lyn méltóztasson ránézni, és hagyja ott szerencsétlen Nikola fülét, amikor ez öt perc múltán sem történt meg, elkezdett köhécselni. Először csupán apró köhintéseket tett, de ez nem használt, akkor aztán hangosabban kezdett el köhögni, míg a végén már szinte krahácsolt. Lyn megszánta és végre ránézett.

- Miért nem iszol egy kis vizet, Drága, hiszen maj’ megfulladsz. Ott van a kezedben, megengedem, hogy leidd a felét, de aztán kérem, mert túl szárazak az ajkaim.
- Milyen kedves… - morogta Dave. – Belehalnál, ha egy kicsit rendesebb lennél, hiszen eddig is kibírtad!
- Igen, de rájöttem, hogy hiba volt – hazudta, mivel még mindig nem érezte helyesnek ezt a viselkedést. A nevelőapja mindig azt mondta neki, hogy még a legjobb barátja is, akit évek óta ismer, elárulhatja. De túl bizonytalan volt, és ez a maszk most kapóra jött, hogy ne tudja meg senki, mi is játszódik le benne.
- Ma még elvégzem az apróbb simításokat a falon, utána pedig elmegyek a bútorboltba, hogy berendezést vegyek a szobákba, ha minden jó megy, akkor nemsokára készen leszünk. Szeretnél velem jönni? – Dave ügyet sem vetve az előbbi megjegyzésre mondta ki a szavakat, legalábbis látszólag olyan volt, mint aki nem hallotta meg a szavakat. Belül égette a kétségbeesés: Hiszen eddig minden olyan jól alakult, miért pont most kellett visszazárkóznia?
- Természetesen vele akarok menni, nem bízom az ízlésedre a házam berendezését, hogy képzeled!? – Lyn nem amiatt lett dühös, hogy Dave ügyet sem vetett – látszólag – a direkt idegesítő megjegyzésére, hanem mert belül úgy érezte, mintha az egyik fele meg akarná ölni a másikat, ami ijesztő volt, hiszen nem akart még egy skizofréniát is az amnéziája mellé – amiből lassan, de biztosan kezdett kilábalni – mert akkor már végképp mehetne egy dilidokihoz. Az utolsó és egyben első látogatása nem volt valami fényesnek mondható, már a gondolattól is irtózott, hogy bárki is belelásson a fejébe, még ha ehhez a koponyája a helyén is maradhatna. Még nem érezte készen magát arra, hogy beszéljen valakivel, akkoriban még túl friss volt a baleset és rémülten jött rá, hogy nem emlékszik semmire. Szörnyű idők voltak azok.


-- >*.*< -- Két évvel korábban, Mexikóváros, egy magánkórház, Lyn szemszögéből


Kinyitottam a szememet, de szinte azonnal visszazártam, amikor a még homályos látásom ellenére is érzékeltem, hogy túl nagy fehérség vesz körül. Minden tagom sajgott a fájdalomtól és furcsán kábának éreztem magam, utoljára akkor voltam ilyen kába, amikor… Akárhogy gondolkoztam, nem emlékeztem rá, hogy mégis mikor voltam utoljára ilyen állapotban. Ez felettébb zavart és kezdtem kétségbeesni, mivel nem értettem, hogy mi folyik itt. Fájt mindenem, nem emlékeztem semmire, és még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Megpróbálkoztam azzal, hogy megint kinyissam a szememet, se megint csak azt a zavaró világosságot láttam. Aztán meghallottam a kinti zajokat. Nem messze tőlem valami idegesítően pittyegett, és mintha a közelből anyag suhogását hallottam volna. Beszélgetés foszlányai szűrődtek be a függöny mögül, én pedig nem ismertem fel egyetlen egy hangot sem. Megint ki akartam nyitni a szemem, és bár olyan érzésem volt, mintha a kiégett volna, kényszeríttettem magam arra, hogy ne csukjam le a szemhéjamat rögtön. A foltok elkezdtek körvonalazódni, és még mindig homályos látásommal is be tudtam azonosítani, hogy egy kórházi szobában fekszem. A pittyegés egyre sűrűbben érkezett a fülemhez és vele párhuzamban a szívem is dörömbölni kezdett a mellkasomban. Hol a fenében vagyok, és mi történt velem?! A kérdések csak úgy cikáztak a fejemben, de egyre sem volt válasz. Egyedül a nevem villogott a szemem előtt Gwendolyn Perla.

- Lyn, hát felébredtél? Álmodom, vagy tényleg ébren vagy? – Egy kissé álmos, kellemes férfi – vagy inkább fiú – hangját hallottam meg a mellettem lévő fotelből, legalábbis nagyságát tekintve annak illett csak be. – Lyn, nézz rám!

Odakaptam a tekintetem és megpróbáltam fókuszálni, de bár már jobban láttam, mint két perccel ezelőtt, még mindig nem tudtam megállapítani, hogy hogyan is néz ki a fiú, aki felemelkedett ültéből és odahajolt egészen közel az arcomhoz.

- Mi baj van Lyn? Hívjam az orvost? Rosszul vagy, szóljak Bennek, hogy felébredtél? Itt van az egész banda, Lyn. – Nem értettem, hogy miért ilyen kétségbeesett a hangja, amikor nem ő nem emlékszik semmire, hanem én. Ráadásul szapora lélegzete csiklandozta az arcomat és biztos voltam benne, hogy több napja nem mosakodott, legfeljebb arcot mosott. A látásom már majdnem egészében kitisztult, amikor egy újabb személy lépett be a tágas helyiségbe.
- Már fel is ébredt, kisasszony? Dave, miért nem szóltál róla, hogy Gwendolyn kisasszony már magához tért?
- Azért Julia, mert még csak most történt meg, és nem engedtem, hogy tegezz, kis alkalmazott! – Dave az összes felgyülemlett feszültséget a lányon vezette be, és bár nagyon mélyen bánta, nem hagyta, hogy elhatalmasodjon ez az érzés felette.
- Azért nem kell leharapni a fejem, én csak…
- Menj már innen, te okoskodó cafka! Zavarod a levegőt a hidrogénszagoddal!

Julia morogva trappolt ki a szobából, és mire az ajtó bezárult, már egészen jól láttam. A fejem még hasogatott, de legalább a szememnek nem volt semmi baja. Meg akartam szólalni, hogy megkérdezzem, mégis ki ő, de csak nyöszörgésre futotta, a szám túlságosan is ki volt száradva.

- Mi az Lyn, mit szeretnél? – a fiú hangja gyengéddé változott, nyoma sem volt benne az előbbi idegességnek. Ezt kicsit furcsának tartottam, de nem igazán törődtem vele, inkább megpróbáltam keresni egy kis vizet, mivel valahol csak kell lennie.
- Mit szeretnél, Főnök? – Furcsán nézhettem rá, mert elnevette magát és elpirult. – Sajnálom, még nem tudsz beszélni, ami nem is csoda, hiszen több mint egy hónapig kómában feküdtél. EGY HÓNAPIG!? Mi a fenéért kerültem én egy hónapig a kórházba? Ahogy ezt magamban sikítottam – bár legszívesebben hangosan tettem volna – nagyon megfájdult a fejem, és a pittyegés, ami már kezdett csillapodni, újra egyre gyakrabban ismétlődött. Továbbá még mindig nem értettem, hogy ez a fiú mit akar tőlem, hiszen nem is ismerem. Egyáltalán mit akar az jelenteni, hogy „Főnök”? Nekem dolgozik, vagy mi a fene? Nem túl fiatal ehhez? És én hány éves vagyok? Újra megpróbáltam beszélni, és most már egy kicsivel érthetőbbre sikeredett.

- K va te…

- Lyn, én vagyok az, Dave! – A hangja kezdett kétségbeesetté válni, nem értettem, hogy miért, aztán elkezdett kiabálni. – Orvost! Hívjanak egy orvost!

Egészen furcsa érzés kerített hatalmába, egy idegen férfi kezdett el ordítani mellettem, akit még soha életemben nem láttam, nem tudok a nevemen és a becenevemen kívül semmit magamról és egy hónapja kórházban, fekszem, mert... Nem tudom!

Aztán egy öreg, kisség kopaszodó hájas férfi lépett be a terembe, fehér köpenyt viselt és a kezében egy füzet nagyságú fémes csillogású valami volt. Az orrára biggyesztett szemüveget kissé megemelte és rámhunyorított üveges szemével.

- Mégis mi a baja, Kedveském?
- Azt kérdezte, hogy ki vagyok! – ordította a Dave nevű fiú, és utána elkezdett rázkódni. Sajnáltam, és Segíteni akartam neki, bár nem tudtam, hogy mégis miért kezdett el sírni. Furcsa volt az egész, és aztán az az öreg ipse közelebb jött, és kérdezgetni kezdett.
- Emlékszik a nevére?
- Gwe… Gwendolyn.
- Nagyon jó! Emlékszik arra, hogy mennyi idős?
- Nem.
- A szeme színére?
- Nem.
- A családjára?
- Nem.
- Mire emlékszik a nevén kívül?
- Semmire – krákogtam nehezen. A beszéd úgy néz ki nem fog olyan könnyen menni egy ideig.
- Ettől féltem… A kisasszonynak amnéziája van, Uram, ezért nem emlékszik semmire. Igazából a nevére sem kéne, hogy emlékezzen, de néha megesik az ilyesmi.
- Mi? N… nem emlékszik semmire? Ez… ez… borzasztó! Hogy történhetett ez meg? Azt hittem, hogy maguk a legjobb orvosok! Nem elég, hogy a testvéreink eltűntek, a szüleink meghaltak, most még Lyn is… Ezt nem élem túl!
- Ne most adja fel, azzal csak még rosszabb lenne a helyzet. A lényeg az, hogy ne adjon emlékeket a kisasszonynak, hagyja, hogy magától jöjjön rá dolgokra, és örüljön, hiszen az amnéziánál van rosszabb dolog is.
- Ige, van, de az már mind megtörtént. – Dave hangja elkínzott volt és még mindig fogta a fejét.

Miért beszélnek úgy, mintha és itt se lennék? Olyan zavaró! És amnézia, de még mindig nem tudom, hogy miért, aztán meg meghalt szülők, akikre nem is emlékszem, és volt egy testvérem? És ő ki, a nevén kívül még mindig nem tudok semmit. Közben az az idegesítő pittyegés is alábbhagyott, amiről kiderült, hogy a szívem dobogását mutatta. Még láttam, ahogy egy nővér egy ijesztő injekciós tűvel a kezében felém közelít, majd elkapott a sötétség.


-- >*.*< --


Lyn, a visszaemlékezés közben szépen felöltözött és próbálta visszaszorítani a bűntudatát, amivel ájulása utáni első mondatától küzdött.

- Dave… - suttogta, de a férfi már fordította is kíváncsi tekintetét felé. – Ne haragudj, borzalmas egy perszóna vagyok, csak..
- Ugyan, inkább gyere, és nézzük meg, miként lehetne kipofozni ezt a kéglit, út közben pedig elmesélhetnéd, hogy, mi zaklatott fel ennyire.
- Jól van, szóval azt láttam, hogy…

Lyn igen tartalmas beszámolót tartott arról, hogy mostanában van, amikor elájul, csak úgy egyik pillanatról a másikra, és emlékszik dolgokra, arra, hogy milyen volt a baleset előtt, és még arra is, hogy akkor mi történt, és sajnálja, hogy még ezek ellenére is iszonyatosan bunkó módon viselkedett vele, de azt hitte, hogy ezek csak szimpla álmok. Dave csak magához húzta és el sem engedte, még vezetés közben se. Lyn újra megkérdezte, hogy milyen volt, amikor még nem volt amnéziája.

- Lyn, nem igazán beszélhetek neked erről, hiszen ha még rémlik, a doki azt mondta, hogy ne adjak neked emlékeket, mert neked kell eszedbe jutnia mindennek a saját szemszögedből.
- De…
- A te érdekedben nem mondhatok semmit, és még ha kényszeríteni is próbálsz, akkor sem fogok.
- Jó, rendben.

A Gemballa Mirage GT begördült egy nagyobb plázába, név szerint az ashfieldi Burwood Center-be. Az összes parkolóban tartózkodó ember utána fordult a fényes járműnek, és mindegyik kíváncsian várta, hogy mégis milyen személynek lehet a birtokában a csodálatos autó. Kinyílt a vezetőülés felőli ajtó, és mire becsukódott, Dave már nyitotta is ki az ajtót Lyn előtt.

- Mindig ilyen udvarias voltál?
- Szép próbálkozás, de nem mondok semmit.

Dave egy féloldalas mosollyal zárta be a kocsit és hagyta, hogy Lyn belekaroljon. Együtt indultak be az áruházba, hogy kiválasszák otthonuk új berendezését.