3. fejezet

Visszatekintés utáni szenvedély

Mexikó város, a Legfőbbek főhadiszállása

A raktárépület kimagaslott a többi, szintén romosnak mondható ház közül, mintha csak ő lenne a kiskirály a szemétdombon. A környező házakat beborította a grafiti tömeg, de mivel mindenki tisztában volt vele, hogy ez a hely a leghatalmasabb bandáé, nem mertek ráfirkálni az ifjoncok, akik csupán reménykedtek benne, hogy valaha bekerülhetnek ezek közé az elitek közé.

Az épület belseje most kitakarítva csillogott és az edzőeszközök mind letakarítva, sorba rakva álltak helyükön. A bárpult feltöltve drágábbnál drágább italokkal, előtte a nem is olyan kis pihenő és beszélgető rész, pedig kisikálva és lepucolva. A rozsdás ajtó megolajozva és új zsanérokkal felszerelve. A beltér már nem szürke színű, hanem rikító fehér. A plafonon és a falakon már nincsenek repedések és bemélyedések, mivel ki lett glettelve festés előtt. A változás nagyon szembetűnő, de csak belülről. Kint megmaradt a raktárépület stílusának legtöbb jellemzője, kivéve, hogy a többivel ellentétben az udvar része szintén fel lett takarítva.

A pihenő részlegen tizennégy, tizenöt és húsz év közötti fiatal pihegett a kifulladástól. Ezek közül csupán öt lány volt, Lynt is beleértve. A többi mind fiú. A csapat már négy éve ugyanaz volt, amikor is Lyn és pár haverja eldöntötték, hogy csatlakoznak a bandás életet élők közé. Együtt megvették az épületet viszonylag elég olcsón, mivel már akkor sem volt használatban, utána pedig fokozatosan kezdték újraépíteni. A sok hulladékot, amit otthagytak, több napba tellett elszállítani. A tatarozás sem tartott kevés ideig. Több hónap is eltelt, mire végre elfogadhatóan nézett ki az udvar és a beltér egyaránt.

A mai napon viszont végre végérvényesen is készen lettek, így tudják fogadni a többi helyi bandát és azokat is, akik csak a holnapi nap miatt utaztak ide. Nem hiába, ők voltak a legnagyobb szervezet Amerika területén, ezért sokan próbálkoztak megtörni az egyeduralmukat.

Persze nem csak ez a tizennégy ember alkotta ezt a csoportot. Rain és Rhone, ők mindenben egymás ellentétei voltak személyiségre, míg külsőre szinte hajszálpontosan ugyanolyanok voltak. A csapat esze, Hella, aki olyan erős, ahány agysejtje van, ráadásul a harcművészetek mestere és Eliah védelmezője. Emily a forrófejű, pörgős lány, Dilan barátnője. Az utolsó lány pedig a vezér, Lyn.

A csapat nagymenője, Dilan, aki elég helyes volt, csak néha nem az eszével gondolkodott. Dave, aki a stratéga és a vezető helyettes szerepét töltötte be. Eliah, Lyn bátyja. Frederick, aki csak Fred mindenkinek, de általában ő a beszerző és az adagoló, ha piáról van szó. Rian az ikerlányok bátyja. Kay a jószívű izompacsirta. Simon és Darren akik Bennel együtt főként a versenyekre mennek, mint segédedzők.

Ők, mint a legbelső kör tagjai alkották a Legfőbbeket, másként a Mexikói bajnokokat. Ezen kívül még négy banda volt alattuk. A Victories, a Freedom, a Peace, és a Skate king’s. Mind más szerepet töltöttek be. A Victories a bandaharcokban a területekért, a Freedom a tag-, és új bandaszervezésekért, a Peace az épülő üzletekért és a Skate king’s, a legújabbak, versenyeken vettek részt. Mind függtek egymástól, és mind segítették egymást. A Legfőbbek közé persze eddig egy új tagot sem vettek fel, de a többi banda gyarapodott pár emberrel az évek során. Viszont bejutni egy ilyen bandába nem volt és nem is egyszerű dolog most sem. Számos próbán kell átesnie valakinek. Be kell olvadnia egy másik bandába és apró információkat kiszivárogtatni, majd egy versenyen legyőzni mind a négy bandából egy-egy embert. A legvégső próba pedig a türelemé, a kitartásé és a szemfülességé. Kiviszik a jelölteket egy erdő közepében lévő romhoz, ahol több mint két napig kell fejenként két kulacs vízzel és egy szó nélkül boldogulniuk és megkeresni öt címert, majd a második napon elmennek értük, hogy megnézzék az eredményeiket. Amelyik jelvényt megtalálják, abba a csapatba fognak tartozni. Legalábbis négy esetben. Az ötödik jelvény, a Mexikói bajnokoké, és aki azt megszerzi, választhat, hogy melyikbe akar tartozni.

A mai napon volt a szokásos beavató ceremónia. Több mint húsz ember várakozott kint az udvaron, míg belül már csak a Victories csapatának a tagjai hiányoztak. Mindegyik személy átment az első két vizsgán, így csak a címerkeresés maradt hátra.

Már vagy tíz perccel elmúlt dél, amikor felhangzottak a fütyülések és a tapsok, amivel az eddig veretlen Victories banda megérkezését jelezték. Az újonnan vett ajtó minden zavaró hang nélkül feltárult, hogy beengedjen tíz izmos fiatalt. A legelsőnek egy apró valami ücsörgött széles vállain, lábai lelógtak a mellkas elé és hosszabb haja eltakarta a csinos arcát.

Három csapat állt fel a négy közül, a negyedik tagjai csupán egy apró fejmozdítással jelezték hogy tudomást vettek az érkezőkről. A fotelek ötszög alakban helyezkedtek el apró résekkel köztük, hogy legyen hol bejutni az alakzatba. Középen egy kör alakú kovácsoltvas asztal üveglappal.

Mikor a csapat minden tagja leült, Lyn fölállt Dave és Eliah közül, majd körbenézett a társaságon. Minden szempár rászegeződött már első pillanattól kezdve, de ő csak egy féloldalas mosollyal az arcán odasétált a késők vezéréhez, Marcushoz.

- Igazán rendes tőled, hogy próbálkozol eltussolni egy ilyen fontos dolgot, de szerintem a húgod sem elég arra, hogy meglágyítsa a szívemet. Hol a fenében voltatok eddig?
- Sajnálom, de az egyik tag beteg lett, amikor a címerünket elrejtettük.

Lyn körbenézett a Victories tíz tagján. Csak négy lány volt ott és hat fiú, nem számítva a csöppséget Marcus nyakában.

- Hol van Hill, Marcus, mi történt vele? – kérdezte remegő hangon.
- A kórházban. Előjött nála.
- Nem, az nem lehet, hazudsz! Hiszen már két éve kikezelték! Nem hiszek neked.
- Tudom, érted! – csattant fel a másik. A többiek szemében csillogtak az elfojtott könnyek. Hilary volt az egyetlen személy, akinek nem kellett bizonyítania Lyn számára.

Két évvel ezelőtt.

Sötét, komor utca lámpafényénél, az egyik lépcsőn egy tizenöt éves forma lány ücsörgött egy veranda lépcsőjén. Csillagos volt az este, bár a köd ezt némileg elfedte. Sírt, zokogott szegény bele az éjszaka csendjébe. A világítást csak a néha elsuhanó autók és a törött üveges utcalámpa szolgáltatta a fájdalomhoz. Ám a lány egyre jobban beleásta magát a sötétségbe. Megdagadt, piros szemei és véresre vakart arca a szépharapdált szájhoz olyan hatást keltett, mintha most jött volna egy autóbalesetből. A ház, ami előtt ült már régen kioltotta fényeit. Csupán egy ablakon szűrődött ki egy éjjeli lámpa fénye, amelynek fényét eltakarta egy emberforma alak, ahogy a szomszédos házon egyhangú fényár ússzon. Kinyílt az ablak és tulajdonosa kipillantott az éjszakába, hogy álmosságtól fáradt szemeit kinyissa a hűvösebb szél. A zokogás csak nem hagyott alább, így mikor a fekete hajú lány meghallotta, lepillantott és meglátta a sáros és nem utolsó sorban csurom víz, zokogó lányt. Kitágult pupillái meredtek a piszkos ruhájú és még mocskosabb hajú alakra. Egy pillanat kellet ahhoz, hogy döntést hozzon, nem megy el ma sehova.

Leszaladt a lépcsőház komor fényében a karcoltüveges ajtó elé, majd kinyitva azt, a biztonsági rács kódját pötyögte be egy kis, számozott négyzetbe. A zár hatalmasat kattant, ahogy kinyílt, de a síró alak mintha meg sem hallotta volna, mivel megállíthatatlanul, a haját tépve és sikítva zokogott tovább. De úgy látszik bánatát csupán egyetlen egy ember hallotta meg az egész városból. Mellette egy nedves bőrtáska, ami valószínűleg fénykorában nagyon drága lehetett. A lány előre-hátra hintázott magában, miközben keservesen sírt és az arca, meg a körme csupa vér volt.

A szoba tulajdonosa lassan, nehogy megijessze a lányt odalépett mellé és elkezdte finom mozdulatokkal simogatni a sáros ruhákba bújtatott lapockáját. Ő pedig összerezzent és abbahagyta a sírást, már csak a szipogását lehetett hallani. Óvatosan, mintha csak egy törékeny porcelánból lenne átölelte és leült mellé a földre. A lány nem tiltakozott. Átázott ruhája átadta a nedvességet az őt ölelőnek, aki nyugtató szavakat mormolt a fülébe, miközben ő görcsösen kapaszkodott az immár piszkos, apró kezekbe.

A vigasztaló mintha csak ez lenne a legtermészetesebb dolog egy vadidegennel szemben, feláltatta és átbújtatta a kezét a sáros lányon, majd bevezette a házba, fel a lépcsőn. Nem törődött a ruhájukból és a hajukból csurgó nedves lével és a tudattal, hogy nem tudta kit is visz be éppen tulajdon otthonába. Egy közepes méretű fürdőszobába támogatta, ahol ázott retiküljét a mosógép tetején tanyázó lavór közepébe hajította, nehogy még több levet eresszen. A lány mintha nem is tudta volna, hogy éppen mit tesznek vele, hagyta, hogy kisegítője elkezdje lehámozni róla a hidegre ázott ruhákat. Ám amikor a valaha fehér, akkor már barna színű fehérneműket próbálta róla leszedni, a lány egy aprót sikoltott, de eleget ahhoz, hogy tudassa, ezt már nem kellene. A ház „úrnője” vállat vont, és egy kisebb huzavona után beletaszigálta őt a kád melletti zuhanykabinba.

- És most szépen megfürdünk! Ne aggódj, nem vagyok sem lezbi, sem pedig biszex, sőt, szerintem én vagyok a legheteróbb csaj, aki kifoghattál volna.

Az immáron tiszta vízzel való fürdés segített a lánynak lenyugodni annyira, hogy ne karmolja össze a már csak sebektől díszelgő arcot még jobban. Üres tekintetét rászegezte az őt mosdató lányra, aki éppen a melltartóját próbálta – megjegyzem sikeresen – kikapcsolni, utána pedig finoman, lemosni a melléről és a hátáról, valamint a válláról a kosztömeget egy szó nélkül. Köhögött egy nagyot, mintha meg akarna szólalni, de nem jöttek szájára a szavak. A mosdató mintha észrevette volna, ezért megnyugtatta őt:

- Ne aggódj, nem kell semmit sem mondanod, csak hagyd, hogy megfürdesselek, és lazulj el. Ma már nem kell aggónod semmi miatt.

Ez egy kicsit mintha megnyugtatta volna, így hagyta, hogy a fürdéssel összekötött hajmosás után megszárítsák a haját. Egy fehér selyemköntös alatt francia bugyival és spagetti pántos sárga trikóval aludt el a kanapén Hilary ölében, miután rekedtes hangon elmondta a nevét: Lyn Perla.


A nap sugarai bíbor színűre festették a koszosnak tetsző szürkés-fehér falat. Szépen, lassan kezdett visszaváltozni eredeti színére. A dobozok közt, a földön egy műanyag borítású matracon feküdt Lyn. Ruhája félig felcsúszva, de ezt nem lehetett látni, mivel egy öregnek látszó pokróccal volt befedve. A levegőben fenséges illatok terjengtek, amik a konyha területéről indultak ki. Álmos ásítás szakadt fel az alvó lány ajkai közül, majd szemeit törölgetve ült fel az ágyban.

- Dave – köhögött a reggeli rekedtség miatt. – Dave!

A konyhából egy fehér kötényt viselő csapzott, szőke hajú fiú lépett ki. Csupán egy rövidnadrágot viselt és a kötényt, mivel nyár már javában felmelegítette Ausztráliát.

- Tessék? Mit szeretnél, Napsugaram?
- Napsugár a faszom! Miért nem keltettél fel?
- Tudod, ha felkeltettelek volna, akkor most még durcibb lennél és hallgathatnám, ahogy mindennek elmondasz, de így, már nincs rá időd, mert a bolt, ahol tegnap jártunk nemsokára nyit.
- A festékek! Egyszer nagyon megöllek, remélem tudod!
- Én is szeretlek, Drágám!
- Inkább fogd be a számat! Úgy értem… - Dave visszajött a konyhából ezekre a mondatokra.

Lyn még mindig a matracon ült keze elé tett kézzel és felpillantott az immár közel lévő fiúra. Arcuk közt egyre tűntek el a deciméterek, majd a centik és a miliméterek is.

- Azt hittem sosem kérsz meg rá – suttogta mélyen búgó hangon Dave.
- Olyan szar volt, hogy Fill bácsiék előtt nem csókolhattalak – suttogott vissza Lyn.
- Nem is tudod, milyen nehéz visszafognom magam, amikor csupán egy szál fehérneműben vagy.
- Az a célom, hogy ne sikerüljön, úgyhogy pofa be és csókolj! – A fiúnak esélye sem volt. Lyn olyan hévvel és szenvedéllyel tapadt a szájára, mintha az élete múlna rajta, de Dave-et sem kellett félteni, szó szerint ledöntötte a lábáról a lányt. A lepedőben keletkezett gyűrődések szaporodtak, ahogy egyre nagyobb hévvel érintették egymást, és ahol testük érintkezett forróság söpört végig. A végére mindkettőjük teljes bőrfelülete lángolt. Viszont jobb dolguk is akadt, minthogy holmi forrósággal törődjenek, mint például egy kisebb levegővétel után újra és újra birtokba venni egymás ajkait.
- Úgy kívánlak – mormolta Dave Lyn hajába.
- Akkor mire vársz? Tedd meg és nekem is, meg neked is jobb lesz utána.
- De nem szabadna…
- Ne habozz!

Ezután semmi sem volt közöttük, se ruha, se levegő.