Új szomszéd(ok)

You’re the apple to my pie,
You’re the straw to my berry.
You’re the smoke to my high,
And you’re t one I wanna merry.

/Auburn: Perfect two/

Kopogás, semmi más zaj, csupán az élénk kopogás. Dave barna szemei kipattantak a zaj hallatán és ő maga szédítően gyorsan állt fel. Kellett pár pillanat, amíg a szeme elől eltűnik a feketeség, amit a hirtelenség okozott, és a sötét megszokása is ugyanennyit vett igénybe. Végignézett magán, még mindig csak a festékfoltos úvé zöld sortot, és a szintén foltos, fehér izomtrikó volt rajta, amit tegnap reggel (vagy még ma?) vett fel. A kopogás most már inkább hasonlított arra a hangra, amikor az ember dühében lábbal próbálja teljes erőből berúgni az ajtót.

Nem akarta, hogy a hang felkeltse Lynt, ezért odasietett az ajtóhoz, és kitárta azt. Ez pillanat múlva, már egy vörösesszőke hajzuhatag zárta el előle a néptelen, utcalámpákkal megvilágított utca képét, hogy egy forró csók után piros arccal és egy kissé felrepedt szájjal gazdagodjon a képe. Két szempár pillantott rá. Az egyik mérhetetlen düh és tehetetlenség, míg a másik szeretet és gyűlölet keverékét mutatta.

Ismerjük a mondást, miszerint a szeretetet és a gyűlöletet csupán egy hajszál választja egymástól, és a veszekedés után sokkal intenzívebb az együttlét. Talán csak az első közmondás illett volna erre a helyzetre. A másik még messze van. A hold megvilágításában a könnyes, dühös, ámbár mégis szerető, meleg, ismerős szemek olyan érzést keltettek, mintha a vér száguldana bennünk és minden sejtünk egymás után, mint egy láncreakció robbanna fel. A régen nem látott arc kipirulva, akár egy aktus után, a csókolni való, cseresznyeszínű száj, melyet oly sokszor ért simítás és szerelmes ajak, a mélyen dekoltált fölső, amely mégis szolid, kiemelte a gömbölyded idomokat, a lapos has és a csinos, fehér miniszoknyába bújtatott lábak, melyek ismerős formájúak, mind, mind Hill volt teljes egészében.

- Hogy lehettél ilyen szemét velem, és Bennel? Ha nem tudsz uralkodni magadon, akkor majd csomót kötök a farkadra! – szólalt meg a lágy, női hang. – És ne állj már ott olyan kukán, hallod! Egy kis szájsérülés régen mit sem ártott neked!
- Ezt megkaptam… - motyogta – úgy látszik, hogy a kétévnyi, napi szinten való vásárlott ruha hordozása, a sok kínzás, mint például egy mérföldes futás Lynnel a nyakamban puhánnyá tett.
- Ne terelj már annyit, nagyon jó tudod, hogy járt neked ez a kis büntetés, még nagyobb is jöhetett volna.
- Sajnálom, oké, de nem tudtam mit tenni! Rám mászott…
- A csajomról beszélsz, haver, még ha ő ezzel a ténnyel nincs is tisztában.
- Majd máskor engedem, hogy megverj, de nincs sok időnk, sikerült mind az öt csapatot áttelepíteni? Hogy halad a bázis építése?
- A bázissal nincs gond, de a telepítés…
- Mi van vele?
- Tudod egy emberrel kevesebbnek vettünk lakást. Vannak, akik öten laknak egy helyen, de egy, pontosabban kettő ember nem fér el már sehol. Az elválással nem volt gond, de tudod, amióta Marcus szülei meghaltak, azóta rá sem bír nézni a húgára, így elhelyeztük őt Skate king’s vezéréhez, Nikolához, nekik nincs már helyük.
- Akkor ide kell költözniük, igaz? Még nem is láttam a másik lakrészt, de akkor rendben, ma hozzátok el, ami kell, és lehetőleg csendesen pakoljatok be a helyre.
- Drágám… - szólalt meg Hilary is végre – az az igazság, hogy már becuccoltunk, csak a ruhákat tartalmazó bőröndök vannak hátra, Glorék eddig nálunk laktak, amíg meg nem jöttetek.
- Rendben, nem gond, de az azért érdekelne, hogy tényleg ennyire kiszámítható vagyok?
- Dehogy, Szívem! Csak túl jó ember vagy, és mindig mások érdekeit tartod szem előtt.
- Meg Lyn számára is jót tesz egy kisgyerek, lehet, hogy megjön az esze, és felhagy a „minden napon vásárlás” életmóddal.

Dave már nem bírta, így az utolsó mondat végénél kirobbant belőle a feszültség nevetés formájában. A másik kettő furcsán pillantott rá. Nem értették a hirtelen reakciót. Aztán két perc elteltével a nevetés elhalkult, majd pedig teljesen elhalt.

- Ha Lyn megtudja, hogy én itt miket szervezgetek, még akkor is, ha az ő érdekében teszem, nem tudom, hogy mit fog belőlem csinálni. Lehet, hogy én vagyok a jobb harcos, lehet, hogy ő nem gyakorolt két éve semmit és mindent elfelejtett, de amikor visszatér az emlékezete, bújtassatok el.
- Már miért haragudna rád azért, mert érte cselekszel? – kérdezte Ben. – Én nem úgy ismerem, mint aki ennyire hálátlan lenne.
- Mellesleg nem csak te voltál benne, hanem mi is, akik alattad állunk. Igaz, hogy te végezted a legtöbb munkát, de mi is sokat segítettünk neked – háborodott föl Hill is.
- Nem akarom learatni a babérokat, ha erre gondoltok, csupán fáradt vagyok. Nehéz kordában tartani egy sokszor hisztiző főnököt, közben házat felújítani minél előbb és még öt csapat vezérének is lenni úgy, hogy Lyn ne vegyen észre semmit, de én se veszítsem őt szem előtt.
- Ne feledd, hogy mi melletted állunk, ha akarod, levesszük a teher egy részét a válladról, Szívem.
- Akkor ma, amilyen korán csak tudjátok hozzátok el Nikoláékat ide. Utána próbáljatok minél előbb munkát szerezni a bandatagoknak. Rakodómunkás, költöztető, kőműves, szállító… Mindegy, csak legyen némi pénze mindenkinek, amiből fenn tudja magát tartani. Amúgy most hány főt számlálunk?
- Mi vagyunk tizennégyen, a Victories tizenketten, ahogy a Freedom is. A Peace tizenheten, a Skate king’s pedig tizenöten. Összesen hetven tag, ha Glort nem számoljuk, mivel ő még kicsi.
- Hogy állnak az épülő üzletek? Beszéltem Jake-kel, a Peace vezetőjével, de azt mondta, nincs semmi érdemleges, majd lerakta. Mit akar ez jelenteni?
- Hogy nincs mit mondania. Egyelőre nem történt semmi baj, ki vannak tatarozva, fel vannak állítva a bútorok bennük, nincs semmi komoly. Nemsokára megnyílnak.
- Akkor minden rendben van, igaz?
- Természetesen.

Dave egy nagy sóhajjal karolta át Hill derekát, aki egy kicsit sem ellenkezve bújt oda hozzá.

- Nagyon álmos vagyok, szóval most, hogy mindent megbeszéltünk, elmennék vissza aludni. – Egy utolsó csókot nyomott a kedvese arcára, míg Bentől egy kézfogással búcsúzott. Ezek után pedig egy intéssel bevonult a házba aludni.


--- >*.*< --- Sercegő tojásrántotta és piruló szalonna illata kandikált be a nyitott hátsó ajtón némi hagymával fűszerezve. A két ébredező alak még mindig egymást ölelve próbálta felnyitni szemhéjait. Mind a ketten az után tapogatóztak, hogy vajon a másik tényleg ott van, vagy csupán az éréki csalódás teszi, és éppen készül a reggeli. Mikor észrevették, hogy valóban ott vannak, és egyik sem a konyhában szorgoskodik, olyan hamar ültek, fel, hogy már nem tudták megállítani a lendületet és nem úszták meg az összefejelést. Nagy koppanással értek össze, majd egy-egy felkiáltás kíséretében kinyitották a szemeiket. Összenéztek, és szinte másodpercre pontosan ugyanakkor kezdtek el nevetni. - Olyan idióták vagyunk! – mondta Lyn. - Eddig is tudtuk, nem? - Hadd ne válaszoljak erre a kérdésre, uram. – Az ideiglenes nevetésszünet véget ért a párbeszéddel együtt. A hasukat fogva dőltek el az ágyon, de akkor megint az orrukba kúszott az az illat. Mindketten megmerevedtek, majd most már nevetés nélkül néztek mélyen egymás szemébe. Hirtelen egy gyerekhang ütötte meg a fülüket, egy lány énekelt kint az udvaron. Egyáltalán nem volt ismerős hangja, bár mintha valami rémlett volna Lyn számára. Dave természetesen ismerte a hangot, és a tulajdonosát is, bár nem értette, hogy miként hallhatják a földgömb ezen pontján. Utoljára négy éve hallotta az ártatlan muzsikaszerű hangot, de mintha csak tegnap történt volna, hogy a Victories csapatának a főnöke vállán egy három éves csöppséggel érkezett a megbeszélésre utolsónak. Aztán eszébe jutott az esti beszélgetés, de a szerepéhez hűen ne mutatott felismerést. Most már kínosan ügyelve arra, hogy ne koccanjanak össze, álltak fel. Dave, mint bátor férfi ment elől, mögötte szorosan Lyn bújt a lapockái közé. Lassan araszolva tették meg az utat a konyhán át az onnan nyíló kerti lépcsőig, majd a korlátra támaszkodva figyelték, ahogy egy hét éves kislány játszik egy kölyök pumi kutyával. - Olyan ismerős nekem, mintha már láttam volna. Régen bár, de lehet, hogy ismertem – szólalt meg Lyn hirtelen. - Nem tudom, talán igazad van. - Tudod mi a furcsa? Hogy egyre jobban kezdem úgy érezni, mintha az, ahogy eddig éltem az életem, csupán egy színjáték lett volna, és belül éget egy érzés, miszerint változnom kell. Nem hiszem, hogy menne egyedül. Dave, milyen voltam a baleset előtt? - Nem szabadna elmondanom neked, mert fogadalmat tettem. De már nem sokáig maradhatna titokban előtted. - Eddig nem nagyon érdekelt a te véleményed, mert a „testvéreim” – mondta ki fintorral az arcán – nem hagytak minket huzamosabb ideig egyedül az elején, azután pedig nem is figyeltem rád. Észre sem vettem, hogy milyen gonosz vagyok veled, amikor te mindig ott voltál velem, legalábbis ebben a két évben és gondolom előtte is. Dave egy féloldalas mosollyal nézett bele mélyen a szemeibe, és végig azt mantrázta magában, hogy végre itt van a pillanat, hogy bevallja… Aztán megjelent egy szőkésbarna üstök és egy pár meleg olajzöld szempár, amelyekben ismerős csillogás látszott. Dave tudta miért, ám Lyn sehova sem tudta tenni, még egy szexi féloldalas mosolyt látott a megbabonázó szempár alatt, amikor elnyelte őt a sötétség. --- >*.*< --- Mexikó város, egy park, éjjel 23 óra, tíz évvel ez előtt


- Kérem, kérem ne! Nem vehetik el tőlem, ő a mindenem! Kérem ne, kérem!
- Csak megszabadítjuk egy gondtól asszonyom, meglátja, ez a rühes kölyök nem is fog hiányozni magának. Legalább tanul egy kis alázatot – sziszegte a fogain keresztül Castiel őrmester, majd megragadta a csupán tizenegy éves kisfiú karját, és maga után húzta. A fiú nem hagyta magát, mindenképpen ki akarsz szabadulni az erős karok közül, ám vézna karjainak erőlködésével mit sem ért el az őrmester kidolgozott izmai ellen.

A másik két katona pedig húsz méter megtétele után visszafordult, és megcélozták az asszonyt. Castiel megfogta a kisfiú fejét és az anyja felé fordította.

- Mi-mi-mit ak-akar? Kérem, kérem, engedjen el! Nem csináltam semmit, nem csináltam semmit!
- Pofa be, rühes kölyök! Nézd – intett a katonáknak, mire azok élesítették fegyvereiket. - , ugyanarra a sorsra fogsz jutni, mint az a mocskos ribanc anyád, ha nem engedelmeskedsz. – Egy újabb intésre a katonák megsorozták a földön fekve zokogó anyát, akinek egy néma sikoly fagyott oda az arcára.

Már nem hallatott hangot, már nem rázkódott, nem csinált mást, csak mereven, élettelenül nézett bele fia könnyektől nedves szemeibe. Az pedig egy velőtrázó sikolyra nyitotta ajkait, amikor is Castiel megragadta a torkát és azt kérdezte szinte suttogó hangon, amivel még félelmetesebbnek hatott: „Meg akarsz halni te is? Mert ha nem, én most hagynám abba a siránkozást a helyedben.”

Nem volt más választása hát, mélyen beszívta a levegőt, majd enyhe szipogással indult el Castiel és a katonák után. Szemében égett a gyűlölet és az elkeseredettség. Élete meghatározó fordulatot vett. Olajzöld szeméből kihunyt a gyermeki fény, ahogy még egyszer, utoljára visszapillantott arra, akit a világon a legjobban szeretett.

- Megbosszullak anyám, meg foglak bosszulni! – sziszegte szinte hangtalanul az éjszaka csöndjébe, majd lehajtott fejjel követte Castiel őrmestert.


--- >*.*< --- Két évvel később, Mexikó város, katonai kiképzőtábor, reggel 9 óra

- Gyerünk, rühes csorda! Az anyám is jobban viseli nálatok a kínt, gyerünk, gyerünk! – Castiel hangja hasított bele az éjszakába, pengeként vágva el a többi zajt. Egy apró pisszenést sem lehetett hallani a sok fegyveres huszonévestől, akik vigyázzállásba verődtek, amint meghallották parancsnokuk szavát.

Egyedül egy tizenhárom éves kisfiú tűnt ki a sorból, aki nem reagált elég gyorsan a parancsra és csupán tíz másodperccel később sikerült kihúznia magát a korábbi fekvőtámaszok után.

- Monroe, földre! – Nik ijedtem ugrott egyet, majd gyorsan fekvőtámaszba helyezkedett a földön és várt a parancsra. – Ötven, hogy el ne lustulj, te rühes korcs! A lányomnak is jobb a reakcióideje!

Magában kezdte számolni a fekvőtámaszokat, és mire a végére ért, már olyan fáradt volt, hogy maj’ összeesett a fáradtságtól. De nem pihenhetett, mert amint felpattant, Castiel gonosz vigyorával találta szembe magát. A parancsnok szemében egyértelműen a szadizmus lángjai égtek, és ahogy kinyitotta az undorítóan kéjes mosolyra húzódott száját, Niknek nagy erőfeszítésébe telt, hogy nehogy behúzzon neki egyet.

- És most, hogy ilyen némán tartott nekünk egy előadást, legyen szíves még egyszer ötvenet csinálni, ám most, ha megkérhetem, legyen szíves hangosan megtenni, amit kértem.

Nik egy szót sem szólhatott, csak némán tűrte, amint az egész csapat kárörvendő vigyorral figyeli, ahogy megcsinálja az ötven fekvőt hangosan számolva.


Este kilenc óra

Fáradtam dőlt bele a puha ágyba, lefekvés előtt még annyi ereje volt, hogy megmosakodjon és elrakja a tisztálkodási szereit, amit egy túlélőcsomaggal kapott két éve, és azóta sem fogyott el, mivel spórolt vele, ki-tudja-hogy-mikor-kapok-másikat elv alapján.

Egy perc sem telt bele, amíg valaki ki nem rángatta az ágyból, és le nem dobta a földre.

- A főnök hívatott korcsocska, irány az iroda – még egy utolsót belerúgott, aztán átlépte és ment tovább a dolgára.

Nikola, amint fel tudott ülni a fájdalomtól, elkezdett egy kezével az ágyak támláján támaszkodva, a másikkal a hasát fogva araszolni a kijárat felé. Akárhányszor megmozdult, beléhasított a fájdalom.

- Ez holnapra bekékül… - motyogta. – Hülye idősebb bar… - De a mondatot nem fejezhette be, mert amint kiért, szembetalálta magát egy csapat „hülye idősebb barommal”.
- Fejezd csak be a mondatot kölyök, addig éltél! – sziszegte egy közülük.
- Mit is akartál mondani? – kérdezte a másik, pedig pontosan tudta.
- Na gyere ide te kis köcsög és mondd a szemembe! – kiáltotta egy harmadik.

Nikola meredtem állt, és nem mozdult. Tudta, hogy mi jön most, jól elverik és aztán azon élvezkednek napokig, hogy milyen kínokat él át az edzések és a terepmunka alkalmával. Egyedül egy valaki nem bántotta még soha, a rangidős, Matthew. De ő nem is igazán foglalkozott vele, nem vette a fáradtságot arra, hogy ilyen „gyerekded” viszályokban részt vegyen, de általában leállította a többieket, ha kettőnél többen támadtak rá. Azt is csak azért, mert szerinte ez gyávaság a részükről, és nem tűri azokat, akikben nincs bátorság szembeszállni egy nagyobb ellenféllel. Nem mintha az, hogy ketten támadnak egy tizenhárom éves kiskölyökre, nem lenne gyávaság, de Matt szerint az még „elnézhető viselkedés”.

De most nem jött a felmentősereg, akárhogy is imádkozott Nik magában. Az egyik lefogta őt, míg a többi ott ütötte, ahol érte, egy ütés a bordái közé, ami épphogy csak nem repesztette meg őket. Aztán egy az arcára, és még egy a hasába, a végén már csak nyöszörögni tudott, nem volt ereje kiáltozni, a torka teljesen kiszáradt és nagyon nagy hányingere lett.

Nem tudott felállni, az utolsó, amit látott, egy fekete, acélbetétes, bőrbakancs orra, majd a megnyugtató sötétség.